Áldás, békesség!
Isten hozta a Tiszadadai Református Egyházközség honlapjára!
Ne dobjátok el bizodalmatokat
2Timóteus 1,8-10. Szentháromság után 16. vasárnap
Zsid 10,35-36. 38-39. 2023. szeptember 24.
A mai vasárnapon, Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnapon Krisztus győzelmére néz az Egyház.
Megváltást szerzett, új szövetségre hívott el. Ez az a drága kincs, amelyet nekünk, keresztyéneknek meg kell őriznünk.
A keresztyének nem adhatják fel a Jézus győzelméről szóló hitet – meg kell erősödniük benne.
Amiképpen Jézus megelevenítette Lázárt, ugyanúgy szüksége van a mai keresztyéneknek is, hogy Jézus hatalma által hitében megelevenedjenek, és az ígéretekben megmaradjanak.
Az Ige azoknak szól, akiknek már hirdettetett az evangélium, akik hívek és egyháztagok lettek, de naponta ki vannak téve a pogányok zaklatásainak, a birodalmi ideológia nyomásának, s így ki vannak téve természetesen a hitehagyás és feloldódás veszélyének is.
Jellemző ez mai világunkra is, hiszünk Krisztusban, mondhatni szűk körben, egyháztagok vagyunk, de mi is ki vagyunk téve annyi külső nyomásnak: meg nem értésnek, gúnynak, a korszellem mindenféle irányultságú csábításainak, vagy éppen a jelenleg uralkodó trend, világrend ideológiájának, eszmeiségének.
E külső nyomás természetesen párosul egy belső nyomással is, a hitehagyás, a feloldódás, az elpártolás nyomásával.
Az Ige éppen Jézus győzelméről szól. Krisztus által minden fölött lehet győzedelmeskedni, attól függetlenül, mit sugall a közbeszéd, vagy a média.
Nézzünk csak akár saját, akár nemzetünk életére: kibírtunk nehéz időket, nyomást, tiprást, szorítást, idegen hatalmak elnyomását, birodalmak kegyetlenkedéseit, gonoszságait.
Kibírtunk nélkülözést, szegénységet, betegséget, gyászt, és kibírtuk (határon túli magyarok), hogy a lábunk alatti talpalatnyi földet hivatalosan már nem magyarnak nevezték, hanem románnak, szerbnek, ukránnak, szlováknak – de azért mi mindig is tudtuk, az magyar volt, ma is az, és az is marad. Összeomlásokat éltünk túl, amikor Istenen kívül nem maradt más kősziklánk, de mindig az volt a fontos: megőriztük-e a Krisztusba vetett hitet?
Ha nem lett volna hitünk, ha nem bíztunk volna a győzedelmes Krisztusban, félek is feltenni a kérdést, mi lett volna velünk. De nem szabad félnünk feltenni a kérdést: Krisztus nélkül mi lesz velünk?
Mert most megint csak más idők járnak: alattomos idők köszöntöttek be. Minden tagadásra kerül, ami megfelel a teremtési rendnek. Mindent eljelentéktelenítenek, ami krisztusi és keresztyén. Nincs már prioritása a nemzeteknek, a családnak, a békének, a szeretetnek, az igazságnak, az egyenességnek, az őszinteségnek. Ám van elsőbbsége a háborúnak, a fegyverkezésnek, a manipulációnak, a nemzetállamok és családok feloldásának.
Azért mi még küzdünk a nemzetért, családért, hitért, magyarságért, erkölcsért, értékrendért, de meddig fogjuk bírni?
Mert ma sokan még mindig csak egy érdekes szópárbajnak, a gondolatok ütköztetésének tekintik a jelenlegi keresztyén és keresztyénséget tagadó ellentéteket, de ez valójában nem egy vita, egy filozófiai álláspont: ez létkérdés.
Ma is sokan vesztik el a hitüket. Lelépnek a kőszikláról. Elhagyják a keskeny utat. Eltávolodnak az élet forrásától. Érdektelenek lesznek az Ige iránt. Sokak számára már nem jelent semmit a régi templom, a zsoltár, a lelki család és közösség a gyülekezet.
És ebben a lelki sivárságban kiég a remény, a hit és a szeretet virága.
Reánk tört ez a világ, e korszak szelleme, vajon megmarad-e a hívek közössége? Lesz-e igazi gyülekezet? Az apadással, a fásultsággal, a világ elszippantó erejével, az elidegenedéssel szemben megáll-e a közösség? Megáll-e az egyén? Megáll-e a család? Megáll-e a gyülekezet?
Éppen ebben a keresztyénséget és keresztyén embert próbáló időben nagyon jól esik az Ige, amely által Isten biztatni, erősíteni akar minket. Megérint, erőnk összegyűjtésére biztat, és buzdít hitünkben való megmaradásra.
Előbb azt mondja: „Ne dobjátok el bizodalmatokat, amelynek nagy jutalma van.”
Mennyi mindent eldob az ember. Használt cikket, kinőtt ruhát, régi kávéfőzőt. Néha egy kapcsolatot, vagy egy másik embert.
Vannak tehernek minősülő tárgyak, amelyektől meg kell szabadulni.
A léket kapott hajóból is sok mindent kidobnak a hajósok, csakhogy könnyítsenek a hajó terhén.
Csak az Istenbe vetett bizodalmat ne dobjuk ki. Meg kell őrizni az Istenbe vetett bizodalmat. A mentőcsónakokat, vagy a mentőmellényeket sem dobják ki a léket kapott hajóból, mert akkor mivel menekülnének?
Most, a vészterhes időben, amikor az egyre süllyedő hajóból mindent kidobálnak, hitet, erkölcsöt, teremtési rendet, normalitást, hátha ha majd építeni tudnak egy múlt nélküli szép, új világot, nekünk továbbra is Istenben kell bíznunk, mint „eleitől fogva”. Mert e bizodalomnak nagy jutalma van. Lehet, hogy csak utólag, de akkor biztosan mondani fogjuk majd: jó volt Benne bízni. Fenntartott, amikor átcsaptak fölöttünk a hullámok, életben tartott, amikor mindenki lemondott rólunk.
Valóban sok mindentől meg lehet és meg kell válni az életben, csak a Belé vetett bizalmat őrizzétek meg mindvégig.
Nem könnyű megtartani az Istenbe vetett bizodalmat, amikor körülöttünk szinte mindenki másban bízik.
Mi is kell a bizodalom megtartásához? Azt olvastuk az Igében: „állhatatosságra van szükségetek, hogy Isten akaratát cselekedjétek.”
Igen, állhatatosságra van szükség, állóképességre, türelemre, megingathatatlanságra, hogy Isten akaratát cselekedjük. Isten akarata teljesen más, mint a világ akarata.
Tudjuk, hogy a külső nyomás, és a környezetnek való kényszerű megfelelés belső nyomása megingatja az embert, eltéríti, átcsábítja a széles útra, a kőszikláról való lelépésre buzdítja.
De egy életen át valóban szükség van arra az állhatatosságra, hogy Istenben bízzunk és megmaradjunk a hitben. Ez egy életre szóló kihívás, egy életre szóló program.
Ezért mondja az Ige: „az igaz ember hitből él.”
A keresztyén ember hite mindig szembenéz a külső és belső próbatétellel, korszellemmel, kísértéssel. Közben nem szabad elfelejteni, semmi sem szakíthat el Isten szeretetétől.
Isten nem gyönyörködik a meghátrálásban, hanem az állhatatosságban.
És itt egy nagyon fontos dolgot mond az Ige: „de mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”
Ízlelgessük ennek az Igének a kétféle lehetőségét: elveszni, vagy életet nyerni.
Ez itt a tét. Isten ügye nem vész el. De mi elveszhetünk. Mert hiába a megigazulás, a megváltás, ha hitben elbukunk, ha meghátrálunk, ha nincs bennünk állhatatosság és eldobjuk bizodalmunkat.
Ha hitemet elhagyom, az életemet hagyom el. Ha Krisztust elhagyom, elveszek. Hiába nyerem meg az egész világot, mit használ nekem?
Naponta színt kell vallanom keresztyén, krisztusi hitemről és életemről. Nem hátrálhatok meg, nem adhatom fel. Nem hallgathat el az evangélium. Nem hallgathatom el keresztyén, krisztusi identitásomat, s mindazt, ami hozzá tartozik.
Korunkban elhallgattatnák a hívőt, hogy életmódja, gondolkodása nem sértse a másként gondolkodókat: legyünk tekintettel mások érzékenységére. Ez is milyen faramuci: minket elhallgattatnának, a másként gondolkodók pedig hadd beszéljenek. Mert a másként gondolkodóknak joguk van, hogy másként gondolkodjanak.
Nekünk nincs jogunk a hitünkhöz? Keresztyén örökségünkhöz? Családjaink sérthetetlenségéhez? Gyermekeink neveléséhez? Népünk és hazánk megőrzéséhez?
Ne add fel. Ne mondj le hitedről. Mert mi a hit emberei vagyunk, hogy életet nyerjünk. Jézus megszerezte már számunkra az életet.
De mi mégis elveszíthetjük azt. Bizony, ki lehet esni a kegyelemből. El lehet veszíteni az üdvösséget. De Jézus azt akarja, hogy megmaradjunk benne.
Még keményebb idők jönnek. Úgy látszik, minden generációnak kijut a harcból, világháborúból, forradalomból, diktatúrából, most pedig egy lelki-szellemi szabadságharcból, csendes ellenállásból, állhatatosságból.
Legyen ott emlékezetünkben és szívünkben mindig az Ige biztatása: „Ne veszítsétek el bizodalmatokat. Állhatatosságra van szükségetek, hogy életet nyerjetek.”
Ehhez adjon nekünk mindennapi testi és lelki erőt, a mi Urunk Jézus Krisztus. Ámen.
Pál böjtje - Böjt vasárnapja - 2023
ApCsel 9,1-15. Böjt vasárnapja
ApCsel 9, 5;8-9. 2023. február 26.
Lejárt a karácsonyi ünnepkör – beléptünk a húsvéti ünnepkörbe. Böjt első vasárnapját ünnepeljük.
Böjt – sokszor csak formálisan használjuk a kifejezést és csak formálisan böjtölünk.
Utoljára, farsang utolsó napjaiban még kiszórakozzuk magunkat, jelmezeket öltünk, búsó-járással űzzük a telet, nem vonjuk meg magunktól a kiadós farsangi menüket – elvégre böjt előtt, még ki kell használni az alkalmat. Azt mondjuk: ez így van rendjén.
De a böjt tartalmáról már kevés szó esik.
A mai igehirdetésnek azt a címet adhatjuk, Pál böjtje.
Talán csodálkozunk – ugyan volt a zsidóknál böjt, de pont akkor, amikor Pál a damaszkuszi úton vágtatott az elmenekült krisztuskövetők után, az éppen nem a böjt ideje volt.
Lehet, hogy nem szokványos módon, de most éppen erről szeretnék beszélni – Saulus, azaz Pál böjtjéről.
Mi a böjt, mi az igazi böjt, és hogyan ad ebben példát nekünk Pál apostol, akár akaratlanul is?
A körülményeket ismerjük.
Nem régen éppen erről beszéltünk itt az istentiszteleten, hogy ki volt Pál korábban.
Most másra fektetjük a hangsúlyt. Tovább visszük a Pál apostollal történt események szálait.
Így szeretném hirdetni most Isten üzenetét az igazi böjtről.
Az első kép, amely megragadott engem: Pál a vakító fény hatására a földre esett. Szól hozzá a Krisztus szava: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?”
Pál apostol ekkor megkérdezi: „Ki vagy, Uram?”
Ki vagy, Uram? – aki porba sújtasz, aki megállítasz, aki összetöröd, összezúzod álmaimat, küldetésem gyakorlását, hivatásom követését, a zsidó törvény szerinti elkötelezettségemet?
Ki vagy, Uram, aki mozdulatlanná és vakká teszel, aki elveszed e világi látásomat, aki a világi látás helyett sötétségben tartasz? Ki vagy, Uram?
Talán itt kezdődik a böjt.
Nem úgy, és nem akkor, amikor azt mondjuk, ma böjt van, tehát nem eszünk húst.
A böjt ezzel a kérdéssel kezdődik: Ki vagy, Uram?
Ki vagy, Uram, aki megengeded, hogy porba hulljak?
Ki vagy, Uram, aki engeded, hogy annyi baj, méltánytalanság érjem engem?
Aki engeded a szenvedéseket, a háborúkat, a romokat, a s a romok alatt rekedt haldoklókat?
Ki vagy, Uram, aki engeded nem csupán a piac és áru szabad áramlását, hanem a fegyverek szabad szállítását?
Lehet, hogy megengedi az Úr a porba hullást, az evilági látásunk meghomályosulását, vagy éppen elvesztését, a szenvedők nyomorát, a háborúk és természeti katasztrófák áldozatait? Miért, Uram, ki vagy, Uram?
Egy rosszul megépített lakóház, amely nem bír ellenállni a földrengésnek, egy ember által okozott háborús konfliktus, amelynek következtében százezrek nyomorodnak meg és pusztulnak el, a fegyverek szállítása, amely még több áldozatot követel majd, az emberi gőg és gyűlölet, önzés és kicsinyesség, amely pillanatok alatt teheti tönkre egy ember jó hírnevét – tényleg, minden az Úr számlájára írható? Mert az ember még erre is képes, hogy az Urat vádolja, és mindent az Úr számlájára írjon: miért, Uram, ki vagy, Uram?
És jön a válsz: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.”
Ilyen az ember. Az Urat kérdezi, miközben éppen az Urat üldözi.
Üldözi Jézust. Kiüldözi az életéből, a gondolkodásából, a világlátásából, a gazdaságából, a politikájából, a mindennapi élete alakulásából, kiüldözi a világból – s amikor az ember, az emberiség ott hever a porban, szinte megvakulva, mert már sem tisztán nem lát, de már egyáltalán nem látja a dolgokat, a dolgok menetét, okát és következményét, akkor végső elkeseredésében felteszi a kérdést: ki vagy, Uram?
De vajon meghallja az ember az Úr válaszát? Én vagyok, Jézus, akit te üldözöl.
Mert minden bajnak ez az oka és eredete.
Üldözzük Jézust, kiüldözzük, elüldözzük az életünkből és akkor hitetlenkedve rázzuk a fejünket: ilyen is megtörténhet?
Duzzad a mellünk, mint Saulusnak. Aki birtokában volt minden tudásnak, filozófiának, vallásnak, korának egyik legműveltebb férfija volt, akár Nobel-díjat is kaphatott volna, mai párhuzammal.
És most mégis ott hever a porban.
És porba hullik szép lassan Ukrajna, rogyadozik Európa és a fél világ, pedig duzzad a becsvágytól, az önhittségtől, a technikai és intellektuális tudástól és fölénytől. És mégis ott fekszik a porban, vakon, nem a cipője poros, és nem a szeme vak, hanem a lelke poros, és a szíve vak.
Az igazi böjt itt kezdődik, amikor fel tudod tenni a kérdést, bajban, bánatban, nyomorúságban, gyászban, szenvedésben, nehéz gazdasági, vagy lelki időszak idején: ki vagy, Uram?
És Ő válaszol, én vagyok Jézus. A Szabadító, a gondviselő, a megváltó, a vigasztaló, célt és iránymutató, az út, az igazság és az élet.
Én vagyok a feltámadás. Én vagyok, aki volt, van, és aki eljövendő.
„Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de semmit sem látott.”
Borzasztó lehet, amikor az ember semmit sem lát.
Pál is ezt tapasztalta meg. Semmit sem lát.
De ezzel együtt valami mást is megtapasztalt. Nemcsak a fizikai világot nem látja. De nem látja a jövőjét sem. Nem látja karrierjének folytatását. Nem látja a sikerét, azt, amikor majd otthon Jeruzsálemben, a Nagytanácsban majd vállon veregetik, és azt mondják: ügyes vagy Saulus, újabb 50, 100, vagy 150 krisztuskövetőt sikerült elfognod.
Pál nem látja a folytatását annak, amit eddig tett. Nem lát maga előtt sikert, perspektívát, nem látja életének kiteljesedését és beteljesülését.
Amikor Jézus elveszi evilági látásunkat, akkor tényleg úgy vagyunk, hogy nem látjuk a jövőt, a lehetőségeket, a kiutat, a megoldást.
Sőt, talán még azt sem látjuk, hogy volt-e értelme annak, amit eddig tettünk?
A böjt valahol ezt is jelenti: nem e világ szerint látok. Nem látom ennek a világnak a jövőjét, mert rá jövök, nincs is. Csak bukdácsolás, csak porba hullás, csak szenvedés és nyomor.
Nem látom, hogy ez a világ olyan kiteljesedést és beteljesülést adna, amilyenre mindig is vágytam.
Mert az a Jézus, akit talán üldöztem, vagy száműztem az életemből, egy másik látást akar adni nekem.
Te látsz ebben a világban valami perspektívát? Látod a békét, a béketárgyalások lehetőségét? Mindenki csak kalkulál, elemez, szakért, véleményt mond. De senki sem látja, mi fog történni. Mit fog még megengedni az Úr, vagy hogyan fog belenyúlni az emberiség történelmébe. Nem látjuk. Csak egy dolgot lehet látni: hogy Krisztussal másként is alakulhatna ez a világ, az életünk, a mindennapjaink, a kapcsolataink.
Pál aztán segítséggel betámolyog Damaszkuszba.
Három napig nem látott, nem evett és nem ivott.
Amikor baj ér, betegség nyomaszt, rossz a lelkiismeretünk, szívet-lelket megpróbáló időket élünk, még étvágyunk sincs – mert valami ott legbelül nincs rendben.
Pál apostolt sokkolták a vele történtek. Nem tudta, mi fog történni vele, vajon, ez a Jézus, könyörül rajta, vagy vakságban tartja, vagy megítéli? Talán azt is mondhatnánk, hogy ez az erős, senkitől és semmitől vissza nem riadó Pál, most egzisztenciális – és halálfélelemben szenved. Még mindig vak, nem eszik, és nem iszik.
Milyen gyermeteg is az emberi böjt Pál böjtje, az igazi böjt mellett.
Talán egy napra nem eszünk, vagy tartózkodunk a nehéz ételektől. Ezzel le van tudva – gondoljuk.
De Pál böjtje más: ő nem letudja a vétkét, hogy nem eszik, és nem iszik.
Ő vár valamire.
Eddig a böjt fokozatait taglaltuk: az első fokozat, a kérdés: Uram, ki vagy?
A második fokozat: elveszíteni a világi látást, és meglátni valami mást.
És a harmadik – ami most következik, a várakozás.
Pál három napig várakozik.
Kire? Arra, akit az Úr küld. Ő majd visszaadja a látást, igaz, a fizikai látás mellett valami egészen más, lelki látást. A Krisztus látását. Mert a fizikai látás is csak a lelki látással, krisztusi látással lehet teljes és helyes. Ezt a látást kapja Pál.
És számunkra is ez az igazi böjt harmadik fokozata: várni.
Várni, hogy az Úr megláttassa a lehetőségeket, a megoldást, az igazi életet, meglátni az Úr akaratát. Meglátni azt, hogy hova vezet a Krisztus üldözése, számüldözése az életből, a világból.
Aztán jön Anániás, aki egyelőre még tanácstalan, mert sok rosszat hallott erről a Saulusról.
De Jézus megnyugtatja: „választott eszközöm ő.” Károli így fordítja: „választott edényem”. Az edény üres, amíg meg nem töltik, Krisztus, mint edényt akarja megtölteni, kitölteni Pált az Ő kegyelmével, kijelentésével, üzenetével.
Az igazi böjtnek tehát ez a harmadik fokozata: várni. Várni arra, talán egy betegség, egy bánat, egy gyász, egy csalódás, egy szenvedés, egy békétlen időszak után arra, hogy Krisztus megtöltsön, megtöltse ezt a világot megint kegyelemmel, irgalommal, útmutatással, szeretet - és békességlelkülettel - igénnyel, krisztusi útmutatással, keresztyén indulattal.
A világban megjelent a világ világossága. A böjt az, amikor a világ fényétől, a siker fényétől, a karrier és emberi siker fényétől elfordulunk, és keressük Krisztust, a világ világosságát, hogy adja az Ő mennyei látását és világosságát, hogy ráébredjünk az élet igazi útjára, hogy megtartóztassuk magunkat minden világi kísértéstől, mert Krisztus szerint mi is mindnyájan választott edények vagyunk, hogy hordozzuk Őt ebben a világban, e világ számára.
Saulus, bár nagyszerű, művelt, képzett ember volt, mai értelemben, akár Nobel díjat is kaphatott volna a világ elismeréséül, de ő valami mást kapott. Nem a világtól, mert a világtól szenvedést és kivégzést kapott. Ő valami egészen mást kapott: Krisztustól az élet koronáját.
Erre választott ki minket is Krisztus, hogy győzzünk a világban, a világ indulata felett, hogy győzzünk és elnyerjük az élet koronáját.
Ez pedig böjt nélkül nem megy. Nem a testi böjt, önmegtartóztatás visz közelebb Istenhez, hanem a lelki böjt, az hogy Krisztust kérdezzük, Krisztus szerint látunk, és Krisztust hordozzuk ebben a világban. Ámen.
Böjtre készülve - Estomihi
Lukács 12,1-12. Estomihi – ötvened vasárnap
Márk 8,31-38. 2023. február 19.
A farsangi idő utolsó vasárnapját ünnepeljük, az eddigi vasárnapok is már átmenetet képeztek a karácsonyi és a húsvéti ünnepkör között. A mai vasárnap elnevezése estomihi. „Légy nekem erős kősziklám” a 71. Zsoltár első verséből származik az elnevezés - másként „ötvened” vasárnap – alig ötven nap választ el a feltámadás ünnepétől.
Elmúlik egy időszak és kezdődik egy másik – és a figyelmünk most Jézus születéséről, megjelenéséről, messiási munkájának megkezdéséről már az Ő szenvedésére irányul – tekintetünk már a kereszt felé fordul.
Krisztus földi életútján gyökeres változás történik.
Mögötte a siker, a népszerűség, a rajongás, a hódolat – hiszen annyi csodát tett, betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, lecsendesítette a vihart, megsokasította a két halat, az öt kenyeret és ezreket vendégelt meg.
Jó volt hozzá tartozni, a tanítványok is nagy örömmel követték őt, ők is részesültek abban az elismerésben és népszerűségben, mint Jézus, hiszen vele voltak, mindenüvé követték őt – jó volt hozzá tartozni.
Most Jézus egészen furcsa dolgokról kezd el beszélni, minden megváltozik, a sikerek eddigi útját felváltja a szenvedések útja, lassan elfordulnak tőle az emberek, és nagycsütörtökön, nagypénteken egyedül marad.
Jézusnak is megváltozik a földi élete, és az őt követő tanítványoknak is gyökeresen megváltozik majd az élete.
A kérdés az, hogy ebben a változásban hogyan áll helyt az ember, hogyan áll helyt Jézus, hogyan állnak helyt a tanítványok?
A mi életünk is rendszeres változásban van. Sokféle tekintetben. Változik az életkorunk – elmúlik az ifjúságunk, elfogy az erőnk, betegségek, testi szenvedések, lelki gyötrelmek jönnek.
Változnak az életkörülményeink – lehet, hogy sok munka árán vittük valamire, aztán előfordulhat, hogy egy hirtelen jött katasztrófa, mint a törökországi földrengés, egy háborús konfliktus, szankciók, infláció, minden elért sikerünket és eredményünket kétségessé teszi, válságba kerülünk.
Változnak a rendszerek, az eszmék, az ideológiák, az életgyakorlatok, változik a divat, a korszellem, a gondolkodásmód.
Bizony, az ember nem vonhatja ki magát a változások alól – a kérdés az, hogyan állunk helyt a változások során, mi az, amibe kapaszkodni lehet, mi az, ami mégis megtart, erőt ad, irányt és célt mutat?
A mai Ige úgy kezdődik, hogy Jézus bejelenti szenvedését: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.”
Jézus összefüggéseiben, a maga teljességében látja az életét.
Ő számol azzal is, hogy mi fog történni vele a későbbiekben.
Szenvednie kell. Reálisan látja jövőjét, de erre a tanítványok még nincsenek felkészülve.
Jól látszik ez Péter magatartásán: Isten mentsen, Uram, nem történhet meg ez veled – mondja.
Péter világosan érti Jézus szavait, de nem tudja összeegyeztetni a maga gondolataival és elvárásaival. Ő is, a többi tanítványhoz hasonlóan, úgy gondolta, hogy Jézus egy dicsőséges Megváltó, egy dicsőséges Messiás, Jézusnak az útja nem lehet a szenvedések útja, csak a dicsőség útja.
Jézus ekkor megdorgálja Pétert, nem is Pétert, hanem a Péteren keresztül támadó sátáni gondolatot, amely szeretné letéríteni Jézust a megváltás útjáról. Péter nem szándékosan lett a Sátán szószólója, hanem azért, mert gondolkozását, értelmi beállítottságát nem Istenre összpontosította, nem Isten útjaira és céljaira gondolt, hanem csak az emberek dolgaira, emberi szempontokra és várakozásokra.
Mindig akkor jön a kísértés az ember életében, amikor az ember a maga gondolatait nem Istenre összpontosítja.
Péter magatartása nagyon jól rávilágít az általános ember magatartására.
Mi magunk sem tudunk azonosulni olyan lehetőségekkel, hogy az életünk válságba kerülhet, hogy gyökeresen megváltozik, hogy elfogy az erőnk, hogy betegségek, testi fájdalmak és lelki gyötrelmek érhetnek.
Még gondolatainkból is szeretnénk száműzni ezeket a lehetőségeket. Szeretnénk csak a mában és a mának élni, szeretnénk csupán itt berendezkedni, csak itt jól érezni magunkat, és nem arra összpontosítani, mit mond a Biblia? Mit mond Isten? Mit ígér Jézus mindazoknak, akik nevéről vallást tesznek, akik nem szégyellik Őt és az Ő Evangéliumát.
Jézus reálisan akarja megláttatni velünk a bűnnek a hatalmát, azt, hogy milyen végletes és végzetes következményei lehetnek annak, ha gondolkozásunkat, értelmi beállítottságunkat nem Istenre összpontosítjuk, hanem csupán az emberi dolgokra, szempontokra, érdekekre és várakozásokra.
Jézus ezért odafordul a sokasághoz – nemcsak a tanítványokhoz, és életprogramot ad a számukra.
Nem követel, nem parancsol, hanem csendesen szól: ha valaki énutánam akar jönni – mondja alázatosan.
Két követelményt támaszt azokkal szemben, akik valóban követni szeretnék őt.
„Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát.”
A mai fül számára idegenül hangzik ez az elvárás. Tagadjuk meg magunkat – sose – mondja a mai büszke ember. Senki sem kérhet tőlem ilyet: tagadjam meg magamat, az életemet, az egzisztenciámat, a felfogásomat, mindazt, ami én vagyok?
Nem erről van szó. Nem a személyiségünket kell megtagadni – mondja Jézus, hanem azt a kísértést, sokszor azt az emberi magatartást, amelyet az önzés parancsai irányítanak.
Látjuk, hogy hova vezette és vezeti a világot az önzés parancsa, az én központúság parancsa, az erővel és a hatalommal való visszaélés parancsa, a gazdasági vagy politikai előnnyel való üzletelés és üzérkedés parancsa. A mai világban, főleg háborús helyzetben mindez, mintha kicsúcsosodott volna.
Tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét – mondja Jézus.
Felvenni a keresztet azt jelenti: igent mondani Isten akaratára és útjára.
A kereszthordozás, amelyet Jézus említ, nem bevett zsidó hasonlat, de mégis ismerős volt a római birodalom által elnyomott Palesztinában.
Az elítélt ember látványát idézte ez a hasonlat, akit arra kényszerítettek, hogy mutassa be Rómának való alárendeltségét azáltal, hogy keresztjének egy részét a vállán végigcipeli egészen a kivégzés helyéig.
„Vegye fel az ő keresztjét” – azt jelentette tehát, hogy az ember engedelmesen és nyilvánosan aláveti magát annak a tekintélynek, ami ellen korábban fellázadt. Jézusnak is cipelnie kellett a maga keresztjét nagypénteken. Bár Ő nem volt lázadó, hanem alázatos és engedelmes Isten Báránya.
Amikor Jézus felveszi az Ő keresztjét, és úgy megy a kiengesztelés hegyére, a Golgotára, akkor végső soron nem is a római birodalomnak engedelmeskedik, hanem Isten akaratának.
Hiszen Ő azért jött, hogy a kereszten elhordozza Isten bűn miatti haragját és ítéletét, az ember helyett, az emberért.
Ő tehát Isten akaratát követte a maga akarata helyett.
Ő Istennek engedelmeskedett.
Azt mondja Jézus: akik követik Őt, fel kell venniük saját keresztjüket – vagyis fel kell venniük az Isten akaratának való engedelmességet, még akkor is, ha ez a világ szemében nemtetszést, gúnyt, vagy megvetést jelent.
Vajon mi fel tudjuk-e venni a magunk keresztjét, azaz minden körülmények között tudunk-e Isten akaratának engedelmeskedni, az Ő törvénye szerint élni, és így megtagadni önmagunkat, megtagadva az önzés, a gyűlölet, a harag, a világ bűneinek és kísértéseinek a parancsát?
Mert tudom, hogy könnyebb, sokkal könnyebb a világ éppen aktuális szemléletét és divatját követni az élet minden területén, mint határozottan ragaszkodni azokhoz az értékekhez, amelyek megtartó erővel bírnak mind az egyén, mind a közösség, mind a nemzet számára.
„Aki meg akarja menteni életét, az elveszíti, aki pedig elveszti életét énérettem és az evangéliumért, megmenti azt” – halljuk Jézus szavát. Ellentmondásosnak hangzik Jézusnak ez a kijelentése. De azt hiszem, a mai világ helyzete tökéletesen igazolja ennek a jézusi Igének a valóságtartalmát.
Minél inkább ragaszkodik a világ a maga hatalmához, vagyonához, mammonjához, erkölcstelenségéhez, értéket tagadó szabadságához: annál nagyobb a káosz, a bizonytalanság, az összeomlás és a csőd veszélye.
Jézus nemcsak Igét mond, hanem rámutat az emberi együttélés, az emberi megmaradás és megtartatás egyetlen törvényszerűségére is: „tagadja meg magát és vegye fel keresztjét” – az emberi önzés megtagadása nélkül, valamint a krisztusi igazság és szeretet keresztjének a felvállalása nélkül nincs jövője az emberiségnek, sem a nemzeteknek, sem a kisebb közösségeknek.
Itt szeretném ismét hangsúlyozni azt az alázatot, amellyel Jézus kezdi a tanítását: „ha valaki énutánam akar jönni” – Ő tehát nem kényszeríti ránk a maga akaratát, csak figyelmeztet: ha valaki csak magával törődik, csak magát akarja megmenteni, elvész, de ha valaki tud lemondani, tud önzetlen lenni, tud őszinte és egyenes lenni, tud igazságos lenni, az megmenti életét.
Jézus itt már nem csupán a földi, e világi dimenziókról beszél – azt mondja Jézus, hogy a hozzá és az evangéliumhoz fűződő viszonyunknak következményei lesznek majd az Ő országában.
Aki mégis úgy dönt, hogy önközpontúan él ebben a világban és visszautasítja Jézus szavát, Jézus hívását, Jézus követését: az végül elveszti az életét és örök romlásra jut.
Viszont aki elveszti életét, azaz átadja életét a jézusi hűségben, az valójában örökre megőrzi azt. Mint Jézus követője az örök élet örököse.
„Ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.”
Szégyellni Jézust azt jelenti: elutasítani őt, és kitartani a világ hitetlensége és bűnei mellett.
Ha valaki énutánam akar jönni: ezt nem teheti – mondja Jézus.
Ha valaki énutánam akar jönni, annak minden körülmények között döntenie kell, hogy mivel, kivel azonosul.
Nem egyszerű tehát a feladat. De Jézus ebben is segítségünkre van
Amikor arról beszél Jézus tanítványainak, hogy neki szenvedni kell, meghalni – itt nem áll meg, tovább folytatja: de harmadnapon feltámadni, akkor nemcsak a maga útjáról beszél, hanem az Istentől rendelt emberi életútról is.
Itt, a bűn által megromlott világban nemcsak örömben és jólétben van részünk, de részünk van és részünk lesz a szenvedésekben is, a betegségekben is, a testi és lelki fájdalmakban is, s mint általános ítéletben, mert test és vér nem örökölheti Isten országát, részünk lesz a test halálában is.
De a Jézus által mutatott út és lehetőség világos: részünk van a feltámadásban is. Mert így rendelte Isten az emberi élet útját.
Arra biztat Jézus a mai Igében, hogy merjük és próbáljuk életünket magasabb összefüggésbe helyezni, merjünk és próbáljunk elszakadni a földhözragadtságtól, merjünk és próbáljunk ebben a világban Krisztusba kapaszkodni és Krisztusba gyökerezni. Akkor lelkünkben sem fogunk sohasem kárt szenvedni, mert a mi életünk egy sokkal hatalmasabb kéz oltalmában van elrejtve – Isten kezében. Ámen.
Evangélium Európában - sexagesimae - 2023
Lukács 13,22-30. Sexagesimae
ApCsel 16,9-15. 2023. február 12.
Az elmúlt vasárnap hetvened, ma hatvanad vasárnapra gyűltünk össze - sexagesimae - valamivel kevesebb, mint hatvan nap választ el minket húsvéttól, a feltámadás ünnepétől.
Ennek a vasárnapnak a témája a pogányok üdvössége.
Isten nemcsak választott népe, Izrael körében tesz csodát, hanem a pogány népeket is megajándékozza a megváltás és az üdvösség csodájával.
A mai vasárnapi Ige arról szól, hogy az evangélium először hangzik el Európában - Pál apostol által elhagyva Izrael területét és Kis-Ázsiát, most Európában szólal meg Isten üzenete, Krisztus beszéde - s majd folytatódik Görögországban, Rómában, úgy, ahogy Jézus mondja tanítványainak: lesztek nekem tanúim a föld végső határáig.
Az eddigiekhez képest teljesen más és egészen új üzenet terjed az akkor ismert világban. Nem görög filozófia, nem római elmélet és dogma, hanem Krisztus beszéde.
Lássuk, hogyan történik mindez, hogyan ragadja meg az Ige az embert, és hogyan változik meg az ember élete Isten Igéjének a hatására.
Erről szeretnénk most szólni néhány gondolatban.
A mi magyar nyelvünk őriz néhány olyan szólás-mondást, amely a Bibliából származik, és bibliai történethez kapcsolódik. A lekcióban is olvastuk: az elsőkből lesznek utolsók és az utolsókból elsők.
„Aki nem dolgozik, ne is egyék.” „Jobb adni, mint kapni.” „Áll, mint Bálám szamara.” „Mossa kezeit, mint Pilátus.”
De van egy olyan kifejezésünk, amelyről egyértelműen tudjuk, hogy honnan származik, milyen történetből.
Ez a szó nem más, mint a „pálfordulás.”
Egyetlen szóban sűríti össze egy embernek a magatartását. Amikor valaki hirtelen megváltoztatja a véleményét, 180 fokos fordulatot tesz, épp az ellenkezőjét mondja és teszi annak, amit korábban mondott és tett.
Ezt a kifejezést mi általában negatív összefüggésben használjuk, de eredetileg pozitív tartalommal bírt, és helyesen értelmezve ma is pozitív tartalmú.
Mert ugyanis itt nem másról, mint Krisztus apostoláról, Pálról van szó.
Pál esetében miben áll ez a pálfordulás? Ha erre a kérdésre megkaptuk a választ, akkor azt is látni fogjuk, hogy igazi pálfordulás nélkül nincs is igazi keresztyén, krisztusi élet.
A mai történetben Pál már második missziói útjára indul, de már évek óta Krisztusnak szentelte az életét. Pálfordulásnak pedig azt az eseményt nevezzük, amikor keresztyénné lesz, amikor találkozik az Üdvözítő Úr Jézussal. Erről az ApCsel 9-ik fejezetében olvashatunk.
Mi is történt ott?
Pál (Saulus), egy Benjámin nemzetségéből származó hithű zsidó volt, a legszigorúbb vallásos irányzat, a farizeusok sorából.
Ő mindig is komolyan vette Isten dolgait.
Kora egyik leghíresebb rabbijánál, Gamálielnél tanulta a törvényt és komolyan bekapcsolódott a jeruzsálemi zsidó vallásos közösség életébe. Ezért is háborodik fel, amikor megtudja, hogy egy Jézus nevű prédikátor újabb vallásos mozgalmat indít el, amely még tovább bomlasztja az amúgy is sok részre szakadt zsidóságot.
Nem elég a római megszállás, nem elég a sokféle vallásos csoportosulás: a farizeusok, akik minden törvényt megtartottak, a szadduceusok, akik tagadták a feltámadást, a zélóták, akik fegyverrel és lázadással akarták siettetni a messiás eljövetelét - s most alakul egy új irányzat, amelyet keresztyénnek hívnak.
Pál nem akart újabb éket a nép fiai közé - ezért lép fel olyan hevesen Jézus követői ellen.
Szerette a népét és hűséges akart lenni Istenhez - ezért őrzi azoknak ruháját, akik megkövezték István vértanút, ezért jár házról-házra, hogy összegyűjtse a Jézus-szekta tagjait, még Damaszkuszba is elmegy elfogatóparanccsal, hogy Jeruzsálembe szállítsa ítéletre a keresztyéneket.
De ezen a damaszkuszi úton történik valami.
Találkozik az Úrral, aki jelenésben beszél vele - akit eddig üldözött, az megáll vele szemtől-szembe.
Ennek hatására Pál felismeri Isten igazi akaratát - úgy tűnik, eddig rosszul ismerte Isten akaratát. Pál egyházüldözőből egyházépítő lesz.
Mi derül ki az előzményekből, az eddig elmondottakból?
Az, hogy a pálfordulás nem a felekezet váltása, nem arról van szó, hogy aki eddig zsidó volt, most keresztyén lesz, aki katolikus volt református lesz, aki jobboldali volt most baloldali lesz, vagy fordítva. Nem.
A pálfordulás eredetileg: felismerése Isten igazi akaratának és a továbbiakban Isten akaratának a követése.
Pál szakít régi életével. Szakít régi tévedéseivel. Szakít mindazokkal a régi barátokkal és támogatókkal, akikkel egy csapatban játszott.
Aki eddig barátja volt, most ellensége lesz.
Aki eddig tisztelte és becsülte, most ócsárolni és becsmérelni fogja.
Pál ezt vállalja, és Krisztus mellett dönt.
A pálfordulás tehát az, amikor készek vagyunk átrendezni az életünket, amikor készek vagyunk a világtól, a világi dolgoktól és meggyőződésektől odafordulni Krisztushoz és Krisztus akaratához.
És tetszik, nem tetszik, de mindnyájan egyszer átestünk, vagy átesünk egy ilyen pálforduláson.
Sőt, erre a pálfordulásra mindegyre szükségünk van, mert a világ lehúz, a világ eltérít, a világ csábít, a világ becsap és manipulál, a világ kísért - és nekünk alkalomról alkalomra fel kell ismernünk életünk helyes célját és irányát.
S ha valahol eltévedtünk, akkor szükség van az újratervezésre - mint amikor a GPS készülék az autóban jelzi a vezetőnek, hogy elfordult az eredeti céltól, de az újratervezés során már nem lehet eltévedni, meg lehet találni a kijelölt célt.
Nem az a képmutatás, amikor rájövünk, hogy a világ útja kárhozatba visz és vissza kell térni, vissza kell fordulni Krisztushoz.
A képmutatás az, amikor keresztyéneknek valljuk magunkat, de minden tekintetben a világot követjük. A képmutatás az, amikor a keresztyén Nyugat keresztyénnek tartja magát, de minden keresztény értéket feláldoz a liberalizmus oltárán.
A pálfordulás tehát Isten akaratának folyamatos keresése és követése.
Ugyanis: Pál apostol eredetileg nem Európába, Filippibe készült. Esze ágában sem volt Európába jönni. Nagy lelkesedéssel, elhatározással csomagol, örömmel a szívében, és azzal a boldog érzéssel, hogy folytatja missziói útját Kis-Ázsiában, délen és keleten.
Viszi a Kis-Ázsiai gyülekezeteknek a Krisztus beszédét. Meglátogatja őket. Erősíteni, bátorítani akarja őket. Levelet ír nekik.
És Isten azt mondja: nem. Mintha így szólna: végy vissza magadból egy kicsit, Pál. Csak ne olyan hevesen és ne olyan szenvedélyesen, mert én, máshova küldelek téged. Emlékszünk, mit mond Jézus? „Amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.”
Nemcsak Péter, de Pál is így megy oda, ahova nem tervezte, ahova nem akart, és életét adta a Krisztus Evangéliumáért. Hogy hova megyünk, mi a sorsunk, mi történik velünk, nem mindig a mi döntésünk, hanem azé, aki felövez: a Krisztusé. Jó nekünk ezt meggondolni, akár egészségesen, akár betegen, akár fiatalon, vagy idősen. De eljön a pillanat, amikor minden emberi döntésünk és tervezésünk semmit nem nyom a latba, mert Krisztus az, aki felövez – felövez, és akaratunk ellenére nem itt, hanem ott, az Ő országában akar nekünk örök életet adni.
Azt olvassuk a megelőző versekben, hogy Pál, útitársával együtt előbb Frígia és Galácia földjén mentek át, aztán Míszia felé mentek és Bitiniába próbáltak eljutni: de Krisztus Lelke nem engedte nekik, hogy hirdessék az Igét Ázsiában. Döbbenetes, hogy az Úr Lelke nem engedte nekik az Ige hirdetését Kis-Ázsiában. Szokatlan ez, de Isten akarata nem tűr halasztást: nem Kis-Ázsia, hanem Európa!
Mindezek után Pál megérti, hogy az álmában megjelenő macedón férfi nem álom volt csupán, hanem Isten üzenetének tolmácsolója - a Lélek nem engedte őket prédikálni Kis-Ázsiában, ezek után értik meg, hogy más az úti cél.
Mi történik itt? Újabb pálfordulás. Pál kénytelen lemondani saját törekvéséről, akaratáról, nagy ívű missziós tervéről, és újratervez, de most már Isten útmutatása szerint.
Ebből a jelenetből fontos dolgot szűrhetünk le a mi mindennapi életünkre nézve: a keresztyén embernek folyamatosan nyitottnak kell lennie Isten felé.
Ha egyszer hitre jutottunk, nem jelenti azt, hogy célnál is vagyunk.
Ha konfirmáltunk, és vasárnapról vasárnapra istentiszteletre járunk, ha naponta imádkozunk, nem jelenti azt, hogy rögtön ismerjük és felismerjük Isten akaratát, tervét velünk.
Rugalmasnak kell lennünk és maradnunk, mert lehet, hogy nem azonnal, hanem csak később, egy idő után értjük meg, hogy más irányba kell haladnia az életünknek. Mert Krisztus az, aki felövez.
Pál esetében egy látomás tisztázza a dolgokat - nem egy jelenés, mint a damaszkuszi úton, nem angyalok, mint a pásztoroknak karácsonykor, az asszonyoknak húsvétkor, vagy a tanítványoknak mennybemenetel napján. Egy macedón férfi…
Mi sem tudhatjuk sohasem, milyen váratlan helyzet, felismerés, beszélgetés, egy ismerős elejtett szava, egy meghallott zeneszám tisztázza számunkra is Isten akaratát. Vagy egy benyomás, egy impulzus, egy megragadott szó, mondat, amely elhangzott az igehirdetésben.
Bármi és bárki lehet Isten eszköze, hogy még a legváratlanabb helyzetekben is megérthessük Isten akaratát.
Mi is volt a célja Istennek azáltal, hogy Pált Kis-Ázsia helyett Európába küldte. A misszió.
Mert Isten mindenkit üdvözíteni akar - minket is és a környezetünkben élő embereket egyaránt.
Pál apostol azért indul Európába, hogy terjessze az evangéliumot.
Ez a misszió. Terjeszteni az evangéliumot.
Mi leggyakrabban misszió alatt azt értjük, hogy a fehér európai ember elmegy Afrikába, és a nádfedeles kunyhók között hirdeti a pogány afrikaiaknak a Krisztus evangéliumát. Nem (csak) ez a misszió. A misszió jóval több és tágabb értelmű.
Minden ide tartozik, aminek következtében valaki Isten közelébe kerül.
Misszió az, amikor másként éljük az életünket, mint a világ, és az meglátszik.
Misszió az, amikor igazunk van, és emberi igazságérzetünk azt követelné, hogy leüvöltsük a másik, vagy a munkatárs fejét, de nem tesszük, mert a krisztusi türelem és visszafogottság, a rosszat jóval való legyőzése nem engedi.
Misszió az, amikor beteg ismerőssel találkozva, a jó szándékú bátorítás mellé még hozzátesszük: gondolni fogunk rá imádság közben is.
Misszió az, ha nem a pláza előtt parkolunk vasárnap délelőtt, hanem a templom előtt.
Misszió az, ha gyermekednek, unokádnak megtanítod a Miatyánkot, ha időről időre beszélsz neki Jézusról.
Hitben és hitre nevelés: misszió.
Sokszor keressük Isten akaratát, és ilyen kis pálfordulásokkal - amikor is lemondunk arról, amit az emberi természet nyersessége és durvasága megkövetelne - mi mégis a krisztusi indulatot választjuk.
Valahogy mindig ezeknek a kis pálfordulásoknak és missziónak van eredménye az életben. Jótékony és építő eredménye.
Pál apostol prédikációjára egy Lídia nevű bíborárus asszony Európa első keresztyénévé válik. Ő is pálforduláson ment át. Elhagyva régi, pogány, önző hitét, Krisztus követőjévé vált. „Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, és szálljatok meg a házamban!” – mondja Lídia az apostoloknak.
Istennek tehát minden városban, minden faluban vannak olyan gyermekei, akiknek meg akarja nyitni a szívét.
Mi eszközök lehetünk arra, hogy Isten üzenetét keresve, az Ő akaratát, mint missziót cselekedve, ezt a szolgálatot elvégezzük. Közel vinni az Igét másokhoz. Másokban is felébreszteni a vágyat egy új életcél beteljesülése, az üdvösség beteljesülése felé. Ámen.
Jó nekünk itt lenni - Epifánia után utolsó vasárnap
Máté 17,1-9. Epifánia után utolsó vasárnap
Máté 17, 4/a. 2023. január 29.
„Uram, jó nekünk itt lenni”.
A mai vasárnapra rendelt Igét olvastuk fel a Szentírásból vízkereszt, azaz epifánia utáni utolsó vasárnapon.
Epifánia azt jelenti, megjelenés.
Jézus megjelenik az embernek.
Megjelent a pásztoroknak, a napkeleti bölcseknek, megjelent a Jordán folyó partján, amikor megkeresztelkedett János által, kifejezve azt, hogy a keresztség és a keresztyénség nem más, mint Isten népéhez való tartozás.
Jézus megjelent úgy, mint Isten Fia, aki betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel – sok-sok csodát tett – bizonyítva, hogy Ő a természet, és a természetes folyamatok fölött is Úr.
És tanított, ahogyan ellenfelei is megfogalmazták: úgy tanít, mint akinek hatalma van.
Jézus megjelenik nekünk is, Igéjében, Szentlelkével.
Megjelenik a világ leghatékonyabb és leghatalmasabb erejében: a szeretetben.
Megjelenik ma nekünk, hogy szóljon, üzenjen, vigasztaljon, hogy utat, célt és jövőt mutasson – a földi életen át, az Ő mennyei dicsőségébe.
Egy nagy ellentétben találjuk magunkat most ebben a pillanatban.
Egyrészt: Jézus hív. Hív az Ő országába. Üzeni Pál által is: nincsen itt maradandó városunk, az eljövendőt keressük.
Másrészt, van nekünk földi életünk, földi otthonunk, ahova berendezkedtünk, ahol jól érezzük magunkat – egy darabig.
Amikor Jézus megkezdi messiási munkáját itt a földön, végig kapcsolatban maradt az Atyával.
Igénkben is ezt teszi.
Felmegy a hegyre. A Tábor hegyre. Volt alkalmam megtekinteni ezt a hegyet, amikor zarándokúton voltunk feleségemmel, a nyírségi lelkésztestülettel – 2014-ben. Csodálatos élmény volt bejárni azokat a helyeket, ahol Jézus is járt, született, nevelkedett, csodákat tett. Ahova eltemették, és ahol feltámadott, és ahonnan mennybe ment.
Jézus felmegy a hegyre. Kapcsolatot teremt az Atyával.
Kapcsolatteremtés – a mai világban már nagyon könnyű – mondjuk.
Laptop, mobiltelefon, e-mail, Messenger, Facebook, más közösségi oldalak.
A világ egyik részéből a másikba, másodpercek töredéke alatt létrejön a kapcsolat.
De kapcsolat az Atyával? Istennel?
Van ilyen technika, modern eszköz, amely az Istennel kapcsolatot teremt? Drót nélkül, vezeték nélkül?
Egy idős nagymama mondta vezeték nélküli telefonnal rendelkező és büszkélkedő kis unokájának: nekem is van vezeték nélküli kapcsolatom, úgy hívják: imádság. 70 éve használom.
Jézus példája arra int, pedig Ő Isten fia, mi pedig Krisztus által Isten gyermekei vagyunk, hogy keressük a kapcsolatot az Atyával.
Lehetséges. Mert az ima éppen az a vezeték, éppen az a csatorna, ahol eljuthatunk Istenhez. Eljuthat a bánatunk, a gyászunk, a hálaadásunk, az örömünk.
És érkezik a válasz – nem hallással, nem képernyőről történő olvasással, hanem megérzéssel, lelki megerősödéssel, megbékéléssel, megnyugvással, megvigasztalódással.
Jézus felmegy a hegyre.
El kell mennünk mi is az imádság helyére.
Este, ha lefekszünk, eloltjuk a lámpát, soha se mulasszuk el a kapcsolatteremtést az Atyával.
Napközben, ha úton vagyunk, gépkocsit vezetünk, ne mulasszuk el, hogy kérjük: az Atya fogja a kezünket.
Ha dolgozunk, kenyeret keresünk, ne feledjük el kérni: az Atya áldja meg a munkánkat.
Ha betegek, gyengék vagyunk, kérjük, Ő erősítsen bennünket minden gyengeségünkben és fájdalmunkban, mert Ő igazán érzi, amit érzünk, ahogy Ézsaiás mondja: a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta.
Legyünk kapcsolatban, maradjunk kapcsolatban az Atyával, és akkor mindenre van válasz. Ebben a világban nem az adott trend, divat, eszmeiség, világnézet igazít el – mert minden lehet téves, sőt minden téves, ami emberi, az Örökkévalóhoz képest.
Főleg a mi generációnkban fordult elő, hogy jöttek és jönnek különböző eszmék, elméletek, világnézetek – és akkor mindenki azt mondta, azt nevelte: be kell állni a sorba – mert csak úgy van érvényesülés, megélhetés, vallani kell, amit diktálnak, tagadni kell, ami addig volt, s tagadni kell Istent, mert ugye, az elavult kategória.
Mi mégis itt vagyunk, mert igaz a Jézus szava: az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.
Az egyetlen szilárd pont és szilárd alap nem más, mint Jézus Krisztus, aki volt, van, és eljövendő, aki megtart, vezet és célhoz juttat.
Ebben az Igében kiütközik egy ellentét is.
Jó szándékkal bár, emberileg nagyon is érthető módon, mégis egy kicsit földhözragadt.
Péter mondja, az egyik legkiválóbb tanítvány.
„Uram, jó nekünk itt lenni.”
Jó nekünk itt lenni – gyönyörű kifejezés.
Valami beteljesülést, örömöt, boldogságot, nyugalmat, biztonságérzetet sugall.
Jó nekünk itt lenni – talán mi is gyakran mondjuk.
Felépítünk, megvásárolunk egy lakást, szépen berendezzük, otthonossá tesszük, felneveljük benne gyermekeinket, hazavárjuk az unokáinkat.
Egészségünk van.
Dolgozunk. Megkeressük a mindennapi kenyeret. Törekszünk, hogy anyagilag is minél biztonságosabban érezzük magunkat.
Egyszóval: megteremtettük azt az egzisztenciát, amely elégedettséggel tölt el. Megvan mindenünk. Ha betegség, vagy gyengeség ér, igyekszünk az egészségünket is karban tartani. És nincs az a pénz, amit ne áldoznánk oda azért, hogy ez így maradjon.
Miért is?
Azért, mert mindnyájan így érzünk, és így gondolkodunk: jó nekünk itt lenni.
Jó nekünk itt lenni ebben a világban.
Jó nekünk itt lenni ebben az életben.
Jó nekünk itt lenni, ahol mindent megteremtettünk, mindent megalkottunk, vágyaink szerint mindent megvalósítottunk.
Jó nekünk itt lenni, megszokott otthonukban, amiért annyit fáradoztunk.
Jó nekünk itt lenni, ahol érezzük nemcsak az otthon melegét, hanem szeretteink szeretetét, a gyermekek jelenlétét, az unokák ölelését.
Jó nekünk itt lenni, ahol élünk, ahol lélegzünk, ahol és ahova elképzeltük az életünket.
Péter apostol, akkor még tanítvány, ezt mondta: jó nekünk itt lenni.
Volt benne biztonságérzet.
De milyen biztonságérzet? Hiszen mindent elhagyott Jézusért. Elhagyta a halászat mesterségét, talán otthon hagyta családját is – amiről nem szól a Szentírás – és küldetésre ment Jézussal. Péter mégis azt mondja: jó nekünk itt lenni.
Mi az a biztonságérzet, amely ennyire magabiztossá teszi Pétert?
Éppen az, hogy Jézussal van.
Mindegy, hogy hol. Az anyósa betegágyánál, az 5000 éhező tömeg előtt, a viharos tengeren, a hullámokon, s a hullámok közt, ahol, süllyedni kezd.
Mi az, mi lehet az, ami Pétert ennyire biztossá teszi, hogy azt mondja: jó nekünk itt lenni?
A válasz csak egy lehet: Jézus jelenléte.
Ott van Jézus, ezért jó ott lenni. Ezért jó bárhol lenni. Mert Jézus ott van.
Bárhol jó ott lenni, ahol Jézus ott van. Legyen az családi otthon, legyen az munkahely, legyen az emberi kapcsolat, barát, munkahely, Gyülekezet.
Jó nekünk itt lenni – talán még a betegágy mellett is.
És bármilyen fájdalmas és gyászos – de a koporsó, az urna mellet is, Jézus van ott – lehet, hogy nekünk, akik gyászolunk, és fájdalmat érzünk, nem jó.
De jó annak, akit magához emelt az Úr, az Ő örökkévaló országába és dicsőségébe.
És jó nekünk itt lenni, ha tudjuk, nem a pénz, nem a vagyon, nem a meleg, családi fészek, és nem a földi körülmények tartanak meg, végül megfosztatunk minden reménységtől és tovább látástól, hanem az Úr tart meg, a Jézus Krisztus, aki azért jött a földre, hogy mi a mennybe juthassunk.
Jó nekünk kitt lenni – valóban jó.
Jó az otthon, jó a család, a jó a közösség, ahol jól érezzük magunkat.
Jó az Egyház, a Gyülekezet.
De mindezek fölött jó, hogy Jézus velünk van.
És ami a legfőbb jó, hogy velünk lesz, nem csak a világ végezetéig, ahogyan ígérte tanítványainak, hanem velünk lesz ott, ahol helyet készített a számunkra: ne nyugtalankodjék a ti szívetek.
Mert bármilyen jó is itt lenni, eljön majd a nem itt lenni valósága: ki tudja hány év után – most, néhány hónap, egy év, két, három vagy néhány évtized után – de az Ige azt üzeni: jó nekünk itt lenni, de csak Krisztussal, és a mennyei Atyával.
Jó nekünk itt lenni Krisztussal, hogy jó legyen majd ott lenni Krisztussal, az Ő országban.
Ezt az üzenetet vigyük magunkkal ma, így áldjon meg bennünket Isten. Ámen.
Mutasd meg dicsőségedet - Epifánia után 2. vasárnap
Máté 17,1-9. Epifánia után 2. vasárnap
2. Mózes 33,18-23. 2023. január 15.
Kereső emberek vagyunk. Keressük a boldogságot, az élet örömeit, a megélhetés nyugalmát és biztonságát. Minden szellemi, lelki és fizikai törekvésünk ezt szolgálja.
Mondhatnánk azt is, hogy két ember lakik bennünk.
Az egyik a parancsoló, az uralkodó, az igényeket megfogalmazó.
A másik, a szolga, amelyet alávetünk az igényeknek és elvárásoknak, az öröm és boldogság céljainak. A kettő harmóniája a legtöbbször nem valósul meg.
Hány és hány családot ismerünk, ahol minden a munka, a fizikai megterhelés, az anyagi javak felhalmozása, a meggazdagodás, vagy a többre jutás igénye.
Valami másra nem jut elég idő, figyelem - a családra, a gyermek nevelésére, a gyermekkel való játszásra, közös programra.
Pedig milyen jó volna, ha meglenne a harmónia. A jövedelmet meg kell keresni, ezzel egyetértünk, de oda kell szentelni az időt, a pillanatot a családra, a szeretteinkre – a kamaszodó gyerekre, amikor valamit kérdez, ne az legyen a válasz, hogy most erre nem érek rá, rohanok.
Lehet, hogy a felolvasott Ige nem erről szól, első pillanatra, de mégis van valami az Igében, amely erre is eligazítást, megoldást ad.
Epifánia, azaz az Úr megjelenése vasárnapjait ünnepeljük az egyházi év karácsonyt követő heteiben.
Mózes is azt kéri az Úrtól: mutasd meg magad, mutasd meg a Te dicsőségedet.
A mai vasárnap kérdése az: hogyan mutatkozik meg közöttünk az Úr, az Úr dicsősége mindennapi életünkben, kapcsolatainkban, gyermeknevelésünkben, az unokákkal való törődésünkben?
Próbáljuk erre a kérdésre úgy megadni a választ, hogy ne feledkezzünk meg az igei összefüggésekről sem.
Mi történt akkor, azt megelőzően, amikor Mózes ezzel a kéréssel fordult az Úrhoz?
Az történt, hogy amíg Mózes fenn a Hóreben, elfogadta a 10 Parancsolatot Istentől, a nép, lent a völgyben aranyborjút kezdett el imádni. Megtagadta szabadító Istenét és megint bálványokhoz fordult. Isten akkor azt mondta: kivonulok a nép közül.
Ez egy borzalmas kijelentés, borzalmas következményekkel.
Az Úr kivonul, mert nem tűri a bálványimádást, nem tűri a bűnt, nem tűri a hűtlenséget.
Borzalmas, amikor az Úr kivonul, vagy inkább fogalmazzunk úgy: kiűzzük Őt magunk közül: a kultúránkból, a gondolkodásunkból, a mindennapi életünk alakulásából, a döntéseink meghozatalából.
Csak zárójelben mondom, a The Economist újság ezzel a megjegyzéssel kommentálta Benedek pápa temetését: megkönnyebbülés Benedek pápa halála.
Megkönnyebbülés valakinek a halála?
Megkönnyebbülés egy igazi teológus, képzett teológus, bíboros halála?
Kinek megkönnyebbülés? A hitetlenségnek, a keresztyénellenességnek, az ateizmusnak, a Gonosznak. És a legmegdöbbentőbb: hivatalos válasz, visszautasítás, vagy komment a Vatikánból még nem jelent meg.
Csak hogy értsük: amikor a mai világ népei, vezetői, tudatformálói ilyen magatartást tanúsítanak, tisztelet a kivételnek, akkor érthető, ami több ezer esztendővel ezelőtt is történt: Isten kivonul a táboron kívülre.
A táboron kívül épít Mózes sátort, szent sátort, hogy aki imádni akarja az Urat, menjen ki a táboron kívülre a szent sátorba, és ott találkozzon Istennel.
Van egy hely, ahova ki kell vonulni. Ki kell menni a hétköznapokból, a hétköznapok taposómalmából, a hétköznapok kívánalmaiból, kísértéseiből, megszokásiból, agyat mosó szellemiségéből és intellektusából.
Ez a szent hely, ma a templom, az istentisztelet, ahol lehet, hogy nincs olyan meleg és komfort, mint otthon, de mégis egy olyan hely, ahol más is hangzik, és más is meglátszik – mint Mózes idejében.
Mózes könyörög az Úrhoz népe bűneiért.
És szeretné biztosítva látni, hogy Isten valóban megbocsát népének, hogy valóban ott van, bár a táboron kívül, mégis velük van: mutasd meg magad, mutasd meg dicsőségedet.
Mózes tudja, hogy népe, Izrael népe, a választott nép ki van szolgáltatva. Ki van szolgáltatva a bűnnek, a kísértésnek, de azt is tudja Mózes, hogy Isten nélkül nem lehet tovább menni. Mert ott a pusztában a népre, Isten nélkül, csak pusztulás vár.
Azt hiszem mi is látjuk, tapasztaljuk, hogy ez a világ és annyi ember ki van szolgáltatva a bűnnek, a kísértésnek, de azt is látjuk, legalábbis mi, keresztyén emberek, hogy Isten nélkül nem tudunk tovább menni, nem tud tovább menni a világ, megáll, hanyatlik, újabb bűnöket halmoz, újabb bűnhegyeket emel, háború, gazdasági válság, emberi életek és egzisztenciák megnehezítése vagy ellehetetlenítése történik.
És valóban szükségünk van arra, hogy az Úr megmutassa az Ő dicsőségét. Mert Isten dicsősége nélkül nincs emberi dicsőség sem, csak emberi bukás. Történelmi bukás. Kulturális és civilizációs bukás. Mint bármely régi, „dicső” birodalmak bukása.
Minden emberi siker, az emberiség sikere csak Isten dicsőségén nyugszik és alapszik.
Mózes példája még egy lényeges momentumot is tartalmaz. Mózes kéri Isten bocsánatát népe javára. Miért? Azért, mert úgy érzi, hogy a nép bűnéért, az istentagadásért, a bálványimádásért ő sem tudna megbocsátani: csak akkor, ha Isten is megbocsát. Mert Isten bocsánata nélkül nincs emberi megbocsátás.
Bocsánat nélkül, hit nélkül nem lehet egy népet vezetni. Nem lehet egy világot kormányozni.
Csak egy aktuális kérdés: egy olyan erő, amelyik esetleg hatalomra kerül több mint tíz éves elutasítás után, nem fog haragot táplálni azok iránt, akik korábban elutasították? Nem fog bosszút állni? És inkább idegen érdekeket szolgálni, mint saját népét gyarapítani?
Szenzációs az, amit a Biblia ennyire tömören megfogalmaz: a népet vezetni csak bűnbocsánattal és Isten kegyelmével lehet.
Azt látjuk, hogy ma nincs könyörület, esetleg megbocsátás a világban, csak érdek és bosszú, harag és megtorlás. És nincs hit, csak mammon, és az energiaárakban sincs a gyengék oltalma, talán csak nálunk, ami van, az a tőzsde spekulánsok befolyása és hatalmas profitja.
Természetesen itt is, mint Izrael népe esetében, megkerülhetetlen a kérdés: kit választunk?
Izrael bálványt választott. Nem Istent, nem a Szabadítót választotta.
Ma sem a szabadító Istent választják a legtöbben, nem a krisztusit, nem a keresztyént, a keresztyénséget. És akkor csodálkozunk, hogy nem találjuk Istent, nem látjuk az Ő dicsőségét?
Mózes mégis azt kéri az Úrtól, mutassa meg az Ő dicsőségét.
Amikor az Úr megmutatja dicsőségét, nem akárhogy mutatja meg. Most nem akadunk meg a részleteknél, bár azok is fontosak, de mond valamit Isten.
Azt mondja Isten: „Van egy hely nálam: állj ide a kősziklára!”
Nem úgy mutatja meg Isten az Ő dicsőségét, és magát, ahogyan Mózes kívánja. Nem láthatod arcomat. Nem kell látnod, hanem állj a kősziklára.
Nem kell látnunk Istent. Isten nem azért és nem úgy van velünk, hogy láthatjuk Őt, hogy megjelenik nekünk, ez nem a fantázia és szcifi-filmek birodalma.
Egyedül Krisztus láthatta az Atyát, senki más.
Ezért mondja Jézus: „aki engem lát, látja az Atyát.”
És amikor Isten azt mondja Mózesnek, ha látni akarod dicsőségemet, akkor állj a kősziklára, akkor ezt nekünk is mondja.
Látni akarod az Atyát, az Atya dicsőségét? Állj a kősziklára.
Állj Krisztusra. Mert Krisztus a kőszikla, amely alap, amelyen megáll az élet, megáll minden, még ha áradás pusztít is – de a kősziklán épített ház megáll örökké.
Az igehirdetés elején azt kérdeztük, hol van a harmónia? Mert kereső emberek vagyunk.
Íme, a válasz: a Kőszikla. Jézus Krisztus. Az Isten dicsőségét Jézus Krisztusban láthatjuk meg igazán.
Ő teremt harmóniát a mindennapi kenyér és a mindennapi család kapcsolatában.
Az Isten dicsőségét ott látjuk Krisztusban. Ahogyan cselekedett, betegeket gyógyított, éhezőket elégített meg, a vakok láttak, a bénák jártak, s hirdettetett az evangélium.
És ma is így látszik meg Isten dicsősége.
Hogy tudunk krisztusi módon cselekedni, hogy tudunk törődni a betegekkel, a gyengékkel, és ez nem csupán munka, szakma, hivatás, hanem krisztusi küldetés.
És tudjuk támogatni a szegényeket, az elesetteket, és meg tudjuk nyitni a lelki vakok számára az Isten-látás világosságát, és meg tudunk tanítani másokat az Isten útján való járásra, hogy ne a halál bénultságában, hanem az örök élet mozgásában érezzék magukat.
Hogy hirdessük az evangéliumot, a megtartás és megváltás üzenetét: Isten egyszülött Fiát adta, hogy el ne vesszünk, hogy el ne vesszen a világ, még ha ilyen gyarló is.
Isten kivonult Izrael népe köréből, és aki imádni akarta őt, ki kellett mennie a táboron kívülre, nekünk mégis megadatott, hogy a világban meg nem jelenő, és arcát meg nem mutató Isten mégis megtalálható és dicsősége meglátható itt és most az Ige és Szentlélek által.
Mert ott van Isten dicsősége, ahol szeretsz, ahol megbocsátasz, ahol kedves vagy, ahol időt szakítasz a gyermekedre, az unokádra.
Isten dicsősége ott van, ahol békét teremtenek, ahol elnémulnak a fegyverek, ahol igazat szólnak, ahol valóban a krisztusi értékrend szerint építik, és tartják meg a jövőt.
Isten dicsősége tehát nem egy elvont fogalom.
Isten dicsőségét nem magának, Istennek kell megmutatnia nekünk.
Isten dicsőségét nekünk kell megmutatnunk másoknak, ahogyan élünk, ahogyan Krisztus szerint cselekszünk.
Mutasd meg nekem a Te dicsőségedet – mondja Mózes.
Mi pedig azt kérjük: Uram, segíts, hogy megmutathassuk a Te dicsőségedet. Ámen.
2. Mózes 33,18-23. 2023. január 15.
Kereső emberek vagyunk. Keressük a boldogságot, az élet örömeit, a megélhetés nyugalmát és biztonságát. Minden szellemi, lelki és fizikai törekvésünk ezt szolgálja.
Mondhatnánk azt is, hogy két ember lakik bennünk.
Az egyik a parancsoló, az uralkodó, az igényeket megfogalmazó.
A másik, a szolga, amelyet alávetünk az igényeknek és elvárásoknak, az öröm és boldogság céljainak. A kettő harmóniája a legtöbbször nem valósul meg.
Hány és hány családot ismerünk, ahol minden a munka, a fizikai megterhelés, az anyagi javak felhalmozása, a meggazdagodás, vagy a többre jutás igénye.
Valami másra nem jut elég idő, figyelem - a családra, a gyermek nevelésére, a gyermekkel való játszásra, közös programra.
Pedig milyen jó volna, ha meglenne a harmónia. A jövedelmet meg kell keresni, ezzel egyetértünk, de oda kell szentelni az időt, a pillanatot a családra, a szeretteinkre – a kamaszodó gyerekre, amikor valamit kérdez, ne az legyen a válasz, hogy most erre nem érek rá, rohanok.
Lehet, hogy a felolvasott Ige nem erről szól, első pillanatra, de mégis van valami az Igében, amely erre is eligazítást, megoldást ad.
Epifánia, azaz az Úr megjelenése vasárnapjait ünnepeljük az egyházi év karácsonyt követő heteiben.
Mózes is azt kéri az Úrtól: mutasd meg magad, mutasd meg a Te dicsőségedet.
A mai vasárnap kérdése az: hogyan mutatkozik meg közöttünk az Úr, az Úr dicsősége mindennapi életünkben, kapcsolatainkban, gyermeknevelésünkben, az unokákkal való törődésünkben?
Próbáljuk erre a kérdésre úgy megadni a választ, hogy ne feledkezzünk meg az igei összefüggésekről sem.
Mi történt akkor, azt megelőzően, amikor Mózes ezzel a kéréssel fordult az Úrhoz?
Az történt, hogy amíg Mózes fenn a Hóreben, elfogadta a 10 Parancsolatot Istentől, a nép, lent a völgyben aranyborjút kezdett el imádni. Megtagadta szabadító Istenét és megint bálványokhoz fordult. Isten akkor azt mondta: kivonulok a nép közül.
Ez egy borzalmas kijelentés, borzalmas következményekkel.
Az Úr kivonul, mert nem tűri a bálványimádást, nem tűri a bűnt, nem tűri a hűtlenséget.
Borzalmas, amikor az Úr kivonul, vagy inkább fogalmazzunk úgy: kiűzzük Őt magunk közül: a kultúránkból, a gondolkodásunkból, a mindennapi életünk alakulásából, a döntéseink meghozatalából.
Csak zárójelben mondom, a The Economist újság ezzel a megjegyzéssel kommentálta Benedek pápa temetését: megkönnyebbülés Benedek pápa halála.
Megkönnyebbülés valakinek a halála?
Megkönnyebbülés egy igazi teológus, képzett teológus, bíboros halála?
Kinek megkönnyebbülés? A hitetlenségnek, a keresztyénellenességnek, az ateizmusnak, a Gonosznak. És a legmegdöbbentőbb: hivatalos válasz, visszautasítás, vagy komment a Vatikánból még nem jelent meg.
Csak hogy értsük: amikor a mai világ népei, vezetői, tudatformálói ilyen magatartást tanúsítanak, tisztelet a kivételnek, akkor érthető, ami több ezer esztendővel ezelőtt is történt: Isten kivonul a táboron kívülre.
A táboron kívül épít Mózes sátort, szent sátort, hogy aki imádni akarja az Urat, menjen ki a táboron kívülre a szent sátorba, és ott találkozzon Istennel.
Van egy hely, ahova ki kell vonulni. Ki kell menni a hétköznapokból, a hétköznapok taposómalmából, a hétköznapok kívánalmaiból, kísértéseiből, megszokásiból, agyat mosó szellemiségéből és intellektusából.
Ez a szent hely, ma a templom, az istentisztelet, ahol lehet, hogy nincs olyan meleg és komfort, mint otthon, de mégis egy olyan hely, ahol más is hangzik, és más is meglátszik – mint Mózes idejében.
Mózes könyörög az Úrhoz népe bűneiért.
És szeretné biztosítva látni, hogy Isten valóban megbocsát népének, hogy valóban ott van, bár a táboron kívül, mégis velük van: mutasd meg magad, mutasd meg dicsőségedet.
Mózes tudja, hogy népe, Izrael népe, a választott nép ki van szolgáltatva. Ki van szolgáltatva a bűnnek, a kísértésnek, de azt is tudja Mózes, hogy Isten nélkül nem lehet tovább menni. Mert ott a pusztában a népre, Isten nélkül, csak pusztulás vár.
Azt hiszem mi is látjuk, tapasztaljuk, hogy ez a világ és annyi ember ki van szolgáltatva a bűnnek, a kísértésnek, de azt is látjuk, legalábbis mi, keresztyén emberek, hogy Isten nélkül nem tudunk tovább menni, nem tud tovább menni a világ, megáll, hanyatlik, újabb bűnöket halmoz, újabb bűnhegyeket emel, háború, gazdasági válság, emberi életek és egzisztenciák megnehezítése vagy ellehetetlenítése történik.
És valóban szükségünk van arra, hogy az Úr megmutassa az Ő dicsőségét. Mert Isten dicsősége nélkül nincs emberi dicsőség sem, csak emberi bukás. Történelmi bukás. Kulturális és civilizációs bukás. Mint bármely régi, „dicső” birodalmak bukása.
Minden emberi siker, az emberiség sikere csak Isten dicsőségén nyugszik és alapszik.
Mózes példája még egy lényeges momentumot is tartalmaz. Mózes kéri Isten bocsánatát népe javára. Miért? Azért, mert úgy érzi, hogy a nép bűnéért, az istentagadásért, a bálványimádásért ő sem tudna megbocsátani: csak akkor, ha Isten is megbocsát. Mert Isten bocsánata nélkül nincs emberi megbocsátás.
Bocsánat nélkül, hit nélkül nem lehet egy népet vezetni. Nem lehet egy világot kormányozni.
Csak egy aktuális kérdés: egy olyan erő, amelyik esetleg hatalomra kerül több mint tíz éves elutasítás után, nem fog haragot táplálni azok iránt, akik korábban elutasították? Nem fog bosszút állni? És inkább idegen érdekeket szolgálni, mint saját népét gyarapítani?
Szenzációs az, amit a Biblia ennyire tömören megfogalmaz: a népet vezetni csak bűnbocsánattal és Isten kegyelmével lehet.
Azt látjuk, hogy ma nincs könyörület, esetleg megbocsátás a világban, csak érdek és bosszú, harag és megtorlás. És nincs hit, csak mammon, és az energiaárakban sincs a gyengék oltalma, talán csak nálunk, ami van, az a tőzsde spekulánsok befolyása és hatalmas profitja.
Természetesen itt is, mint Izrael népe esetében, megkerülhetetlen a kérdés: kit választunk?
Izrael bálványt választott. Nem Istent, nem a Szabadítót választotta.
Ma sem a szabadító Istent választják a legtöbben, nem a krisztusit, nem a keresztyént, a keresztyénséget. És akkor csodálkozunk, hogy nem találjuk Istent, nem látjuk az Ő dicsőségét?
Mózes mégis azt kéri az Úrtól, mutassa meg az Ő dicsőségét.
Amikor az Úr megmutatja dicsőségét, nem akárhogy mutatja meg. Most nem akadunk meg a részleteknél, bár azok is fontosak, de mond valamit Isten.
Azt mondja Isten: „Van egy hely nálam: állj ide a kősziklára!”
Nem úgy mutatja meg Isten az Ő dicsőségét, és magát, ahogyan Mózes kívánja. Nem láthatod arcomat. Nem kell látnod, hanem állj a kősziklára.
Nem kell látnunk Istent. Isten nem azért és nem úgy van velünk, hogy láthatjuk Őt, hogy megjelenik nekünk, ez nem a fantázia és szcifi-filmek birodalma.
Egyedül Krisztus láthatta az Atyát, senki más.
Ezért mondja Jézus: „aki engem lát, látja az Atyát.”
És amikor Isten azt mondja Mózesnek, ha látni akarod dicsőségemet, akkor állj a kősziklára, akkor ezt nekünk is mondja.
Látni akarod az Atyát, az Atya dicsőségét? Állj a kősziklára.
Állj Krisztusra. Mert Krisztus a kőszikla, amely alap, amelyen megáll az élet, megáll minden, még ha áradás pusztít is – de a kősziklán épített ház megáll örökké.
Az igehirdetés elején azt kérdeztük, hol van a harmónia? Mert kereső emberek vagyunk.
Íme, a válasz: a Kőszikla. Jézus Krisztus. Az Isten dicsőségét Jézus Krisztusban láthatjuk meg igazán.
Ő teremt harmóniát a mindennapi kenyér és a mindennapi család kapcsolatában.
Az Isten dicsőségét ott látjuk Krisztusban. Ahogyan cselekedett, betegeket gyógyított, éhezőket elégített meg, a vakok láttak, a bénák jártak, s hirdettetett az evangélium.
És ma is így látszik meg Isten dicsősége.
Hogy tudunk krisztusi módon cselekedni, hogy tudunk törődni a betegekkel, a gyengékkel, és ez nem csupán munka, szakma, hivatás, hanem krisztusi küldetés.
És tudjuk támogatni a szegényeket, az elesetteket, és meg tudjuk nyitni a lelki vakok számára az Isten-látás világosságát, és meg tudunk tanítani másokat az Isten útján való járásra, hogy ne a halál bénultságában, hanem az örök élet mozgásában érezzék magukat.
Hogy hirdessük az evangéliumot, a megtartás és megváltás üzenetét: Isten egyszülött Fiát adta, hogy el ne vesszünk, hogy el ne vesszen a világ, még ha ilyen gyarló is.
Isten kivonult Izrael népe köréből, és aki imádni akarta őt, ki kellett mennie a táboron kívülre, nekünk mégis megadatott, hogy a világban meg nem jelenő, és arcát meg nem mutató Isten mégis megtalálható és dicsősége meglátható itt és most az Ige és Szentlélek által.
Mert ott van Isten dicsősége, ahol szeretsz, ahol megbocsátasz, ahol kedves vagy, ahol időt szakítasz a gyermekedre, az unokádra.
Isten dicsősége ott van, ahol békét teremtenek, ahol elnémulnak a fegyverek, ahol igazat szólnak, ahol valóban a krisztusi értékrend szerint építik, és tartják meg a jövőt.
Isten dicsősége tehát nem egy elvont fogalom.
Isten dicsőségét nem magának, Istennek kell megmutatnia nekünk.
Isten dicsőségét nekünk kell megmutatnunk másoknak, ahogyan élünk, ahogyan Krisztus szerint cselekszünk.
Mutasd meg nekem a Te dicsőségedet – mondja Mózes.
Mi pedig azt kérjük: Uram, segíts, hogy megmutathassuk a Te dicsőségedet. Ámen.
Megjelenés - epifánia után 1. vasárnap - 2023
Ézsaiás 53. Epifánia után 1. vasárnap
János 1,29-34. 2023. január 8.
Pénteken volt vízkereszt, azaz epifánia. Epifánia magyarul azt jelenti: megjelenés. Jézus megjelenéséről van szó.
A vízkereszt elnevezés pedig arra utal elsősorban, hogy Jézus ezen a napon jelent meg nyilvánosan a Jordán folyó mellet, hogy Keresztelő János által megkeresztelkedjen, és azt követően elkezdje messiási munkáját.
Természetesen vízkereszthez sok népi hagyomány is fűződik, de számunkra mégis az a legfontosabb, hogy Jézus eljött, megjelent és mi megismerhetjük Őt.
A mai vasárnapra rendelt Igében kétszer is előfordul az ismeret kifejezés, mégpedig Keresztelő János részéről.
Ő azt mondja, hogy nem ismerte Jézust. Maga az Atya mutatta meg, jelentette ki, hogy ki az a Jézus.
Keresztelő János próféta volt, az Ószövetség utolsó nagy prófétája, Jézus útkészítője. Talán csodálkozunk, hogy nem ismerte Jézust, pedig rokonok is voltak.
János csak hirdette, hogy érkezik a szabadító. Prédikálta a megtérést és a bűnök bocsánatát. De ha végig tekintett az őt hallgatók tömegén, nem tudta megmondani azt, hogy a sok ember közül melyikük Jézus, ki az Isten Báránya, a Megváltó? Ehhez az ismerethez valami több, valami más kell.
Valamiről tudni, és valamit ismerni két különböző dolog.
Így vagyunk ezzel mi is.
Számtalan hírességről tudunk, számtalan hírességet látunk a televízióban, akikből aztán sztárok, celebek lesznek.
Ezeket a sztárokat, celebeket sokan követik, utánozzák, rajonganak értük, utánozzák a külső kinézetüket, megjelenésüket, frizurájukat, öltözködésüket, szóhasználatukat.
De vajon ismerik is a személyiségüket? Vagy csak azt látják, ami a szemük előtt van: a csillogást, a fényt, a karriert, a sikert, a népszerűséget, a menőséget, a divatot?
Közvetlen közelünkben is sokszor ez történik.
Látjuk a munkatársakat, együtt vagyunk velük, együtt dolgozunk, nap, mint nap találkozunk, de vajon ismerjük is őket?
Amióta a Nyírségi Református Egyházmegyében lelkipásztor vagyok, számtalan lelkésztársammal találkoztam. Több, mint 25 év alatt teljesen kicserélődött a lelkésztársadalom. Annak idején az én generációm volt még a legfiatalabb, most mi vagyunk az „öregek”.
Minden lelkésztársamat láttam már, mindegyiket név szerint szólítom, mindenkivel váltottam már néhány szót, de ismerem őket igazán?
Mert más látni és megint más ismerni valakit.
A rokonok között is van ilyen. Csak soroljuk a rokonokat, az unokatestvéreket, név szerint, mondjuk, hogy: ez is rokon, az is rokon, amaz is rokon, de már nem tudjuk, hol is vannak, mivel is foglalkoznak, főleg, ha elköltöztek. És sokszor azt hisszük, hogy nagyon jól ismerjük őket, aztán kiderül: nemhogy nem ismerjük őket, de még nem is igazán tudunk róluk. Gyermekkorban talán még felismertük egymást, ma már elmegyünk egymás mellett az utcán - talán így mélázunk: „mintha valahonnan ismerős lenne ez a pofa.”
Keresztelő János vér szerinti rokonságban állt Jézussal.
Amikor az áldott állapotban levő Mária meglátogatta rokonát, Erzsébetet, aki szintén gyermeket várt, Jánost, akkor Erzsébet méhében ujjongva mozdult meg a magzat.
A későbbiekben nem derül ki az, hogy János és Jézus találkoztak-e gyermekkorukban. De az biztos, hogy János tudott Jézusról.
Az is lehetséges, hogy Jézus, mielőtt megkeresztelkedett volna, János tanítványi köréhez csatlakozott, de János nem tudta, hogy Ő valóban az Isten Fia.
János azt mondja az Igében: „én nem ismertem őt.”
Kétszer is kimondja. Talán ismerte Jézust, mint rokonát, vagy, mint tanítványát, csak azt nem tudta igazából, hogy kicsoda Ő valójában.
Senki más nem ismerte Jézust igazából. Döbbenetes, amit az evangélista leír még az első versekben: „a világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt.” De ez az Ige igaz Jézus egész földi életére. Hiába tett csodákat, gyógyított betegeket, támasztott fel halottakat: kevesek kivételével még sem ismerték fel, hogy Ő a Messiás.
Sőt, a börtönben Keresztelő János is elbizonytalanodik, amikor ezt üzeni Jézusnak: te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?
Ma is sokan tudnak Jézusról. Ismert személyiség. Van egy könyv, amolyan lexikon féle, az a címe: „Száz híres ember” – a száz legismertebb személy között ott szerepel Jézus – egy a százból, egy a sok közül.
Hatása, befolyása, tanítása, személyisége megkérdőjelezhetetlen az emberiség számára.
Több mint kétmilliárdan vallják ma magukat keresztyénnek.
A nem keresztyének közül is sokan ismerik, elismerik, tisztelik Jézust, mint tanítót, erkölcsi példaképet, nagy gondolkodót.
Mégis igaz, hogy a világ mind a mai napig nem ismerte meg Jézust. Sokan tudnak róla, tanultak és tanulnak róla, sokakban él egy kép, elképzelés Jézusról. De sokan közülük mégsem ismerik, vagy félreismerik Jézust.
Egyszer valaki azt mondta, hogy a lelkész már nem tud új információt mondani Jézusról, ezért fölösleges, hogy istentiszteletre járjon.
Igen, amit tárgy – és tényszerűen tudunk Jézusról, azt már elmondtuk, vagy elolvastuk a Bibliából, de vajon ismerjük-e kellőképpen Jézust, vagy csak tudunk róla? Mert az nem elég, ha agyban, intellektuálisan itt vagyunk, de lélekben itt vagyunk-e? Mert éppen ez a különbség, a tudni és ismerni valamit, valakit között.
A mai Ige éppen erre a különbségre mutat rá.
Keresztelő János végül is eljutott Jézus valódi megismeréséig, de hogyan?
Egyrészt látta, amint a Szentlélek galamb formájában leszáll Jézusra és megpihen rajta.
Másrészt pedig kijelentést kapott Istentől, hogy a galamb azt jelenti, hogy Jézus az, aki Szentlélekkel fog keresztelni.
János tehát kijelentést kapott. A szózat is elhangzott. Személyesen az Atyától, a Lélek által.
Mindez azt jelenti tehát, hogy Jézus megismerése nem emberi tudás, nem kognitív folyamat eredménye.
Krisztus igazi megismerése csak a Szentlélek által lehetséges.
Lehet Jézusról olvasni a Bibliában.
Lehet Jézusról információkat gyűjteni pl. a „Száz híres ember” című enciklopédiában.
Lehet Jézusról tanulni hittanórán.
Lehet Jézusról hallani az istentiszteleten.
De ez az elméleti tudás csak akkor válik igazi ismeretté, belső meggyőződéssé, ha a Szentlélektől világosságot kapunk.
Hány és hány ószövetségi próféta beszélt Jézusról. A tények az elhangzott próféciák és Jézus személye, cselekedetei között egyeztek, és mégsem ismerték meg Jézusban a Megváltót, az Isten Fiát.
Hány ószövetségi utalás volt Jézusra, Isten Fiára, mint az Isten bárányára, és amikor az Isten Báránya a golgotai kereszten feláldoztatott, mégsem ismerték fel Benne az Atya egyszülött Fiát, aki áldozatával elveszi a világ bűneit.
Ma sem ismerik fel sokan.
Miért is ismernék fel? Hiszen perfekcionista világban élünk. Mindenki tökéletességre vágyik, sőt, mindenki azt hiszi önmagáról, hogy tökéletes, tökéletesebb és jobb a másiknál, benne nincs hiba, miért is volna szüksége épp neki bűnbánatra és bűnbocsánatra, megváltásra és új életre?
Pedig a Lélek az, aki eljuttat az igaz ismeretre. Nemcsak azt ismerteti meg velünk, hogy kicsoda Jézus, miért jött, mi a szándéka velünk és a világgal. Hanem azt is megismerteti velünk, hogy kik vagyunk mi?
Magunkat sem ismerjük igazán. Félre ismerjük magunkat éppen a világi szokások, trendek, követendő minták, eszmék, elméletek miatt. És ott látjuk magunkat a mindennapokban, az élet forgatagában, az állandóan változó körülményekben, sokszor elégedetten, máskor tanácstalanul, vagy éppen csalódottan. És látjuk a világot, bőrünkön érezzük, tapasztaljuk a hatásokat, mi magunk is próbálunk helyezkedni, érvényesülni, sok mindent tudunk, csak éppen nem ismerjük a valóságot, mi mért van, mi miért történik.
Éppen a Szentlélek az, aki elvezet az igazi megismerésre és felismerésre, hogy kicsoda Jézus, kicsoda az ember, milyen a világ, miért olyan az ember és a világ, amilyen?
És ehhez nem elég a kognitív tudás, az értelmi bravúr, az intellektuális brillírozás. Ide másra van szükség: lélekre.
És a Lélek, Isten Szentlelke, a nekünk adatott Szentlélek – ahogy Pál fogalmaz – elvezet az igazságra, a teljes megismerésre.
És akkor tudom, hogy itt az istentiszteleten is, amikor Jézus szól hozzám, akkor nem föltétlenül az értelmemre van szükség, hanem a nyitott lelkemre, hogy megismerjem és felismerjem: mit vétettem, hol kell javítanom az életemen, hogyan kell tovább mennem, egy-egy helyzetben mi a helyes magatartás félretéve minden sértődöttséget, emberi makacsságot és büszkeséget.
A Lélek által értem meg, milyen bűn mélységből, milyen hitetlenségből, milyen kételkedésből emelt ki és emel ki engem Jézus az Ige és a Szentlélek által. És itt tudom meg, hogy honnan jövök és merre tartok, és mi az életem főiránya, minden más, munka, hivatás, küzdelem, siker, eredmény, csak járulékos életkörülmény – de nem a fő irány. A fő irány az, amit Jézus adott elém, a megváltásban való részesülés, és az örök élet.
És ha mindezeket megismertük, akkor mondhatjuk el, hogy Jézust is ismerjük, nem, mint hírességet, nem, mint bölcs tanítót, nem, mint egyet a száz híres ember közül, hanem mint Szabadítót és Megváltót. És ez csak a Lélek által lehetséges.
Keresztelő János igyekezett megismertetni Jézust más emberekkel. Két tanítványát ő mutatta be Jézusnak. A Jézushoz csatlakozott két tanítvány, újabb emberekkel ismertette meg Jézust, ők is csatlakoztak, aztán lettek 12-en. És ebbe a láncolatba kapcsolódhatunk be mi is, hogy megismertessük Jézust más emberekkel, rokonokkal, családtagokkal, ismerősökkel. Éppúgy, ahogyan Keresztelő János tette.
Keresztelő János nem volt szó szerint keresztyén, hiszen már Jézus messiási munkája kezdetén kivégezték. Mégis mit tett János? Önmagát háttérbe helyezte azért, hogy ne eltakarja, hanem kiemelje Jézus személyét és dicsőségét.
János szerepe ebben az értelemben, modern szóval olyan, mint egy internetes hivatkozás. Rákattintunk a hivatkozásra, és akkor az megnyitja számunkra a kívánt weboldalt. A hivatkozás lényege tehát nem önmagában van, hanem túlmutat önmagán.
Nekünk is ez a dolgunk, keresztyénként, mint egy hivatkozás, akik túlmutatunk önmagunkon: Jézus Krisztusra, a mi Megváltónkra.
Nap, mint nap lehetőségünk van arra, hogy megismertessük Jézust másokkal, vagy legalábbis megmutassunk belőle valamit nemcsak szavainkkal, hanem hitünkkel, keresztyén magatartásunkkal.
Epifánia – azaz megjelenés. Törekedjünk mi is arra, hogy megjelenítsük Jézust másoknak, bizonyságot tegyünk Róla, magunkat háttérbe helyezve kiemeljük Jézus személyét és dicsőségét, és kérjük Isten Szentlelkét, hogy az általunk megmutatott és megjelenített Jézust ismertesse meg igazán mindazokkal, akik valóban megváltásra és megújulásra vágynak.
Epifánia utáni vasárnapon ezért könyörögjünk. Ámen.
Újesztendő - 2023
Ézsaiás 61,1-7. Újesztendő
Lukács 4,16-21. 2023. január 1.
Isten kegyelméből megérhettük az Úr 2023-ik esztendejét.
Úgy indulunk el ennek az újesztendőnek az első napján, hogy nem tudjuk, mit hoz a jövő.
Lesz-e szerencsénk, lesz-e végre béke, stabilitás, kiszámíthatóság – csitulnak-e a fegyveres konfliktusok, enyhül-e a válság, a recesszió?
Nemcsak általánosan, de személyre szabottan is megfogalmazzuk kívánságainkat, vágyainkat, elképzeléseinket, ragaszkodunk terveinkhez, sőt, mindenféle hagyománynak, szokásnak, szerencsét hozó babonáknak is eleget teszünk, így újév első napján is, hogy nehogy elhagyjon bennünket a szerencse.
A tegnapi, óesztendei igehirdetésben is éppen arról beszéltünk, hogy mi a szerencse, ki a szerencsés ember?
József példáján át láthattuk, hogy nem az a szerencse, akinek mindig minden jól megy, akinek mindene megvan, akit messziről elkerülnek a bajok, a nyomorúságok.
Szerencsés az, aki még a nyomorúságban is ragaszkodik Istenhez, Isten akaratát cselekszi, hűséges Istenhez és hitéhez, és akkor megáldja őt az Úr, minden dolgát szerencséssé teszi. Lehet, hogy ez csak később derül ki, de végső soron a szerencse is csak egy hosszú folyamat végén válik nyilvánvalóvá, amikor összegezve a történteket elmondhatjuk: velünk volt az Úr.
Új évet kezdünk.
Ilyenkor számtalan fogadalmat tesznek az emberek.
Sokan elhatározzák, hogy új életet kezdenek, szakítanak a régi szokásokkal.
Sokszor, és legtöbb esetben, az ilyen emberi fogadalmak terméketlenek maradnak. Hiszen itt is egy titokkal állunk szemben, mint tegnap este, amikor feltettük a kérdést, ki a szerencsés ember.
Ma azt a kérdést tesszük fel, mikor kezdődik az ember életében, és a mi életünkben valami új?
Akkor, amikor mi azt elhatározzuk, amikor megembereljük magunkat, amikor úgy gondoljuk, most már tényleg kezünkbe vesszük a sorsunkat, a jövőnket?
Nos, a mai újévi istentiszteleten erre a titokra adunk választ a felolvasott Ige alapján.
Ismerjük a mondást: nincs új a nap alatt. Nagyon igaz. Megvan biztosan ennek a mondásnak is az eredete.
Ugyanis az új nem akkor kezdődik, amikor új fogadalmakat teszünk, hogy mostantól majd minden megváltozik.
Új akkor kezdődik, amikor az Úr újat cselekszik.
És akkor sem biztos, hogy úgy, ahogyan mi azt elképzeltük.
A bűnös ember életében, Isten nélkül élt történetében és történelmében nincs semmi új.
A régi bűnök ismétlődnek.
Ha az emberiség történetét szemléljük, akkor azt szokták mondani, hogy a történelem ismétli önmagát. Milyen könnyű így áthárítani a felelősséget, és a történelmet hibáztatni újra és újra.
Pedig nem a történelem ismétli önmagát, hanem az ember ismétli meg újra és újra azokat a történelmi bűnöket, amelyeket elkövetett korábban is Isten nélkül: önzés, hatalomvágy, szerzési mánia, gazdasági mohóság, büszkeség, felsőbbrendűségi öntudat…
Ha a választott nép, Izrael történetét figyeljük, láthatjuk, hogy akkor volt békesség és áldás az életén, amikor a nép vezetői megkérdezték az Urat, és a próféták intéseire hallgattak.
Jézus Krisztus a Szentlélek erejével eltelve, elkezdett valami egészen újat. El kezdte cselekedni az Atya akaratát Izraelben, Galileában, városokban tanított, betegeket gyógyított, csodákat tett. Az életet szolgálta, a gyógyulást cselekedte.
A Jordán folyónál nyilvánvalóvá vált, hogy Jézus valóban Isten Fia, akire Isten Lelke szállt, és akiről így hangzott a mennyei szózat: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.”
Eddig csak József és Mária számára volt nyilvánvaló, hogy Jézus Isten Fia, most mindenki számára nyilvánvalóvá lett.
Jézus tehát az Atya akaratát cselekedte. Mi volt többek között az Atya akarata?
Ez is kiderül az Igéből.
Így olvastuk: Jézus „szokása szerint bement szombaton a zsinagógába.”
Szokása szerint – fontos ez, mert az Atya azt akarja, hogy váljék szokássá, szokásunkká, hogy az Úr napján felmenjünk az Isten házába. Nem passzió ez, nem kegyes vallásosság, hogy elnyerjük Isten jóindulatát, vagy éppen elismerését.
Az Úr azt akarja, hogy jöjjünk Hozzá.
Mert Ő akar tanítani, Ő akar vezetni ebben a világban, ebben az életben. Ő akar újat kezdeni valamennyiünk és a világ életében.
Ő nem akarja, hogy újra és újra megismétlődjenek a bűnök, a hitetlenségek, a kétkedések, a haragok, a gyűlöletek, az önzések, a háborúk.
Ő el akar szakítani a régi bűnöktől. Ő részeseivé akar tenni megváltásának, az új ember természetének, nem az ádámi, hanem a krisztusi ember természetének. Annak a természetnek, amely az Atya akaratát cselekszi.
Ez lehet az első üzenet a mai újévi istentiszteleten: az Atya akarata az, hogy ne csak szokásunkká, hanem életfeltételünkké váljék az Úr házába való eljövetelünk, hogy Igét hallgassunk, és az Úr ne csak újat cselekedjen velünk, hanem meg is tartson abban az újban, új életben, amellyel Ő ajándékozott meg minket.
Az új esztendővel kapcsolatosan mindig elvárásaink vannak. Ahogy a názáretieknek is elvárásaik voltak Jézussal szemben, de nem úgy váltak valóra, ahogyan azt elgondolták.
Nem mindig az elvárásaink szerint alakulnak a dolgok, még az új évben sem, ahogy egyik erdélyi református énekünk mondja: „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van, tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan, mint titkos bánya mélyiben, formálja tetteit, de biztos kézzel hozza föl, mi most még rejtve itt.”
Nekünk elsősorban nem a magunk elvárásaira kell tekintenünk és hagyatkoznunk, hanem engedelmes lélekkel kell megállnunk mai is az Úr előtt, és az Ő akaratát kell keresnünk és cselekednünk.
Egy másik kijelentése Jézusnak, amit a mai Igéből kiemelünk az, amit Jézus mond a feszülten figyelő hallgatóságnak: hirdetem „az Úr kedves esztendejét.”
Minden esztendő az Úré.
Hiszen Ő az idő Ura. Az Úré az egész föld, és minden, ami abban van.
Az Úr, azonban, aki haraggal is lenézhetne a földre, Jézusért jókedvében tekint ránk.
A kedves esztendő kifejezés ismerős volt a zsidók számára. A hetedik, azaz a szombat év volt ez.
Az Úr jókedvének esztendeje a helyreállítás éve volt. Mindenki visszakapta azt, amit elveszített. Minden rabszolgát, adósrabszolgát felszabadítottak, minden sérelmet orvosoltak, minden sebet bekötöztek.
Nem volt szabad szántani és vetni abban az évben, parlagon kellett hagyni a földet is, hadd pihenjen, a szőlőt sem volt szabad metszeni, hadd nőjön, és teremjen magától, jó lesz az éhezőknek, a szegényeknek. Mindenki tehát a szombatévben az addigi évek tartalékaiból, vagyis az Úrtól már megkapott ajándékokból éltek. Vagyis az Úr vendégei voltak.
Érezted már, hogy mind lelkedben, mind testedben az Úr vendége vagy? Mert nem a Te fáradozásod és aggodalmaskodásod teremti elő a mindennapi kenyeret, hanem az Úr vendége vagy, az Úrasztalánál is, a mindennapi életben is, ahogyan hitvallásunk mondja: nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok.
Jézus is ezt hirdette, és ezt cselekedte, a kánai menyegzőn, az ötezer ember megvendégelésekor, a gyógyítások és halott feltámasztások során, és a tanítványok is végig az Úr vendégei voltak, akik elhagyva polgári foglalkozásukat követték Jézust, és sohasem nélkülöztek, nem szenvedtek hiányt semmiben.
Jézus az Úr kedves esztendejét hozta el. És ma is elhozza az Úr az Ő kedves esztendejét. De a sorrend más, mint amit az ember állít fel.
Jézus azt mondja: kérjetek, keressetek, zörgessetek, és akkor kaptok, találtok és megnyittatik nektek.
Jézus előbb a lelki életünket, az elrontott kapcsolatainkat, a megtört szívünket akarja meggyógyítani, megújítani, és akkor megkapjuk azt is, amire a testünknek van szüksége.
Az Úr az Ő kedves esztendejét kínálja nekünk és az egész világnak. Megújítani, újat kezdeni akar, Ő szeretne cselekedni bennünk, s a világ életében, hogy ne ismétlődjenek a bűnök, a történelmi bűnök, a gyűlöletek, a szenvedések.
Ez esztendő első napján így menjünk tovább: keressük az Urat, az Ő akaratát, hogy részesüljünk az Úr kegyelmének kedves esztendejében. Ámen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)