ApCsel 9,1-15. Böjt vasárnapja
ApCsel 9, 5;8-9. 2023. február 26.
Lejárt a karácsonyi ünnepkör – beléptünk a húsvéti ünnepkörbe. Böjt első vasárnapját ünnepeljük.
Böjt – sokszor csak formálisan használjuk a kifejezést és csak formálisan böjtölünk.
Utoljára, farsang utolsó napjaiban még kiszórakozzuk magunkat, jelmezeket öltünk, búsó-járással űzzük a telet, nem vonjuk meg magunktól a kiadós farsangi menüket – elvégre böjt előtt, még ki kell használni az alkalmat. Azt mondjuk: ez így van rendjén.
De a böjt tartalmáról már kevés szó esik.
A mai igehirdetésnek azt a címet adhatjuk, Pál böjtje.
Talán csodálkozunk – ugyan volt a zsidóknál böjt, de pont akkor, amikor Pál a damaszkuszi úton vágtatott az elmenekült krisztuskövetők után, az éppen nem a böjt ideje volt.
Lehet, hogy nem szokványos módon, de most éppen erről szeretnék beszélni – Saulus, azaz Pál böjtjéről.
Mi a böjt, mi az igazi böjt, és hogyan ad ebben példát nekünk Pál apostol, akár akaratlanul is?
A körülményeket ismerjük.
Nem régen éppen erről beszéltünk itt az istentiszteleten, hogy ki volt Pál korábban.
Most másra fektetjük a hangsúlyt. Tovább visszük a Pál apostollal történt események szálait.
Így szeretném hirdetni most Isten üzenetét az igazi böjtről.
Az első kép, amely megragadott engem: Pál a vakító fény hatására a földre esett. Szól hozzá a Krisztus szava: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?”
Pál apostol ekkor megkérdezi: „Ki vagy, Uram?”
Ki vagy, Uram? – aki porba sújtasz, aki megállítasz, aki összetöröd, összezúzod álmaimat, küldetésem gyakorlását, hivatásom követését, a zsidó törvény szerinti elkötelezettségemet?
Ki vagy, Uram, aki mozdulatlanná és vakká teszel, aki elveszed e világi látásomat, aki a világi látás helyett sötétségben tartasz? Ki vagy, Uram?
Talán itt kezdődik a böjt.
Nem úgy, és nem akkor, amikor azt mondjuk, ma böjt van, tehát nem eszünk húst.
A böjt ezzel a kérdéssel kezdődik: Ki vagy, Uram?
Ki vagy, Uram, aki megengeded, hogy porba hulljak?
Ki vagy, Uram, aki engeded, hogy annyi baj, méltánytalanság érjem engem?
Aki engeded a szenvedéseket, a háborúkat, a romokat, a s a romok alatt rekedt haldoklókat?
Ki vagy, Uram, aki engeded nem csupán a piac és áru szabad áramlását, hanem a fegyverek szabad szállítását?
Lehet, hogy megengedi az Úr a porba hullást, az evilági látásunk meghomályosulását, vagy éppen elvesztését, a szenvedők nyomorát, a háborúk és természeti katasztrófák áldozatait? Miért, Uram, ki vagy, Uram?
Egy rosszul megépített lakóház, amely nem bír ellenállni a földrengésnek, egy ember által okozott háborús konfliktus, amelynek következtében százezrek nyomorodnak meg és pusztulnak el, a fegyverek szállítása, amely még több áldozatot követel majd, az emberi gőg és gyűlölet, önzés és kicsinyesség, amely pillanatok alatt teheti tönkre egy ember jó hírnevét – tényleg, minden az Úr számlájára írható? Mert az ember még erre is képes, hogy az Urat vádolja, és mindent az Úr számlájára írjon: miért, Uram, ki vagy, Uram?
És jön a válsz: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.”
Ilyen az ember. Az Urat kérdezi, miközben éppen az Urat üldözi.
Üldözi Jézust. Kiüldözi az életéből, a gondolkodásából, a világlátásából, a gazdaságából, a politikájából, a mindennapi élete alakulásából, kiüldözi a világból – s amikor az ember, az emberiség ott hever a porban, szinte megvakulva, mert már sem tisztán nem lát, de már egyáltalán nem látja a dolgokat, a dolgok menetét, okát és következményét, akkor végső elkeseredésében felteszi a kérdést: ki vagy, Uram?
De vajon meghallja az ember az Úr válaszát? Én vagyok, Jézus, akit te üldözöl.
Mert minden bajnak ez az oka és eredete.
Üldözzük Jézust, kiüldözzük, elüldözzük az életünkből és akkor hitetlenkedve rázzuk a fejünket: ilyen is megtörténhet?
Duzzad a mellünk, mint Saulusnak. Aki birtokában volt minden tudásnak, filozófiának, vallásnak, korának egyik legműveltebb férfija volt, akár Nobel-díjat is kaphatott volna, mai párhuzammal.
És most mégis ott hever a porban.
És porba hullik szép lassan Ukrajna, rogyadozik Európa és a fél világ, pedig duzzad a becsvágytól, az önhittségtől, a technikai és intellektuális tudástól és fölénytől. És mégis ott fekszik a porban, vakon, nem a cipője poros, és nem a szeme vak, hanem a lelke poros, és a szíve vak.
Az igazi böjt itt kezdődik, amikor fel tudod tenni a kérdést, bajban, bánatban, nyomorúságban, gyászban, szenvedésben, nehéz gazdasági, vagy lelki időszak idején: ki vagy, Uram?
És Ő válaszol, én vagyok Jézus. A Szabadító, a gondviselő, a megváltó, a vigasztaló, célt és iránymutató, az út, az igazság és az élet.
Én vagyok a feltámadás. Én vagyok, aki volt, van, és aki eljövendő.
„Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de semmit sem látott.”
Borzasztó lehet, amikor az ember semmit sem lát.
Pál is ezt tapasztalta meg. Semmit sem lát.
De ezzel együtt valami mást is megtapasztalt. Nemcsak a fizikai világot nem látja. De nem látja a jövőjét sem. Nem látja karrierjének folytatását. Nem látja a sikerét, azt, amikor majd otthon Jeruzsálemben, a Nagytanácsban majd vállon veregetik, és azt mondják: ügyes vagy Saulus, újabb 50, 100, vagy 150 krisztuskövetőt sikerült elfognod.
Pál nem látja a folytatását annak, amit eddig tett. Nem lát maga előtt sikert, perspektívát, nem látja életének kiteljesedését és beteljesülését.
Amikor Jézus elveszi evilági látásunkat, akkor tényleg úgy vagyunk, hogy nem látjuk a jövőt, a lehetőségeket, a kiutat, a megoldást.
Sőt, talán még azt sem látjuk, hogy volt-e értelme annak, amit eddig tettünk?
A böjt valahol ezt is jelenti: nem e világ szerint látok. Nem látom ennek a világnak a jövőjét, mert rá jövök, nincs is. Csak bukdácsolás, csak porba hullás, csak szenvedés és nyomor.
Nem látom, hogy ez a világ olyan kiteljesedést és beteljesülést adna, amilyenre mindig is vágytam.
Mert az a Jézus, akit talán üldöztem, vagy száműztem az életemből, egy másik látást akar adni nekem.
Te látsz ebben a világban valami perspektívát? Látod a békét, a béketárgyalások lehetőségét? Mindenki csak kalkulál, elemez, szakért, véleményt mond. De senki sem látja, mi fog történni. Mit fog még megengedni az Úr, vagy hogyan fog belenyúlni az emberiség történelmébe. Nem látjuk. Csak egy dolgot lehet látni: hogy Krisztussal másként is alakulhatna ez a világ, az életünk, a mindennapjaink, a kapcsolataink.
Pál aztán segítséggel betámolyog Damaszkuszba.
Három napig nem látott, nem evett és nem ivott.
Amikor baj ér, betegség nyomaszt, rossz a lelkiismeretünk, szívet-lelket megpróbáló időket élünk, még étvágyunk sincs – mert valami ott legbelül nincs rendben.
Pál apostolt sokkolták a vele történtek. Nem tudta, mi fog történni vele, vajon, ez a Jézus, könyörül rajta, vagy vakságban tartja, vagy megítéli? Talán azt is mondhatnánk, hogy ez az erős, senkitől és semmitől vissza nem riadó Pál, most egzisztenciális – és halálfélelemben szenved. Még mindig vak, nem eszik, és nem iszik.
Milyen gyermeteg is az emberi böjt Pál böjtje, az igazi böjt mellett.
Talán egy napra nem eszünk, vagy tartózkodunk a nehéz ételektől. Ezzel le van tudva – gondoljuk.
De Pál böjtje más: ő nem letudja a vétkét, hogy nem eszik, és nem iszik.
Ő vár valamire.
Eddig a böjt fokozatait taglaltuk: az első fokozat, a kérdés: Uram, ki vagy?
A második fokozat: elveszíteni a világi látást, és meglátni valami mást.
És a harmadik – ami most következik, a várakozás.
Pál három napig várakozik.
Kire? Arra, akit az Úr küld. Ő majd visszaadja a látást, igaz, a fizikai látás mellett valami egészen más, lelki látást. A Krisztus látását. Mert a fizikai látás is csak a lelki látással, krisztusi látással lehet teljes és helyes. Ezt a látást kapja Pál.
És számunkra is ez az igazi böjt harmadik fokozata: várni.
Várni, hogy az Úr megláttassa a lehetőségeket, a megoldást, az igazi életet, meglátni az Úr akaratát. Meglátni azt, hogy hova vezet a Krisztus üldözése, számüldözése az életből, a világból.
Aztán jön Anániás, aki egyelőre még tanácstalan, mert sok rosszat hallott erről a Saulusról.
De Jézus megnyugtatja: „választott eszközöm ő.” Károli így fordítja: „választott edényem”. Az edény üres, amíg meg nem töltik, Krisztus, mint edényt akarja megtölteni, kitölteni Pált az Ő kegyelmével, kijelentésével, üzenetével.
Az igazi böjtnek tehát ez a harmadik fokozata: várni. Várni arra, talán egy betegség, egy bánat, egy gyász, egy csalódás, egy szenvedés, egy békétlen időszak után arra, hogy Krisztus megtöltsön, megtöltse ezt a világot megint kegyelemmel, irgalommal, útmutatással, szeretet - és békességlelkülettel - igénnyel, krisztusi útmutatással, keresztyén indulattal.
A világban megjelent a világ világossága. A böjt az, amikor a világ fényétől, a siker fényétől, a karrier és emberi siker fényétől elfordulunk, és keressük Krisztust, a világ világosságát, hogy adja az Ő mennyei látását és világosságát, hogy ráébredjünk az élet igazi útjára, hogy megtartóztassuk magunkat minden világi kísértéstől, mert Krisztus szerint mi is mindnyájan választott edények vagyunk, hogy hordozzuk Őt ebben a világban, e világ számára.
Saulus, bár nagyszerű, művelt, képzett ember volt, mai értelemben, akár Nobel díjat is kaphatott volna a világ elismeréséül, de ő valami mást kapott. Nem a világtól, mert a világtól szenvedést és kivégzést kapott. Ő valami egészen mást kapott: Krisztustól az élet koronáját.
Erre választott ki minket is Krisztus, hogy győzzünk a világban, a világ indulata felett, hogy győzzünk és elnyerjük az élet koronáját.
Ez pedig böjt nélkül nem megy. Nem a testi böjt, önmegtartóztatás visz közelebb Istenhez, hanem a lelki böjt, az hogy Krisztust kérdezzük, Krisztus szerint látunk, és Krisztust hordozzuk ebben a világban. Ámen.