2Timóteus 1,8-10. Szentháromság után 16. vasárnap
Zsid 10,35-36. 38-39. 2023. szeptember 24.
A mai vasárnapon, Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnapon Krisztus győzelmére néz az Egyház.
Megváltást szerzett, új szövetségre hívott el. Ez az a drága kincs, amelyet nekünk, keresztyéneknek meg kell őriznünk.
A keresztyének nem adhatják fel a Jézus győzelméről szóló hitet – meg kell erősödniük benne.
Amiképpen Jézus megelevenítette Lázárt, ugyanúgy szüksége van a mai keresztyéneknek is, hogy Jézus hatalma által hitében megelevenedjenek, és az ígéretekben megmaradjanak.
Az Ige azoknak szól, akiknek már hirdettetett az evangélium, akik hívek és egyháztagok lettek, de naponta ki vannak téve a pogányok zaklatásainak, a birodalmi ideológia nyomásának, s így ki vannak téve természetesen a hitehagyás és feloldódás veszélyének is.
Jellemző ez mai világunkra is, hiszünk Krisztusban, mondhatni szűk körben, egyháztagok vagyunk, de mi is ki vagyunk téve annyi külső nyomásnak: meg nem értésnek, gúnynak, a korszellem mindenféle irányultságú csábításainak, vagy éppen a jelenleg uralkodó trend, világrend ideológiájának, eszmeiségének.
E külső nyomás természetesen párosul egy belső nyomással is, a hitehagyás, a feloldódás, az elpártolás nyomásával.
Az Ige éppen Jézus győzelméről szól. Krisztus által minden fölött lehet győzedelmeskedni, attól függetlenül, mit sugall a közbeszéd, vagy a média.
Nézzünk csak akár saját, akár nemzetünk életére: kibírtunk nehéz időket, nyomást, tiprást, szorítást, idegen hatalmak elnyomását, birodalmak kegyetlenkedéseit, gonoszságait.
Kibírtunk nélkülözést, szegénységet, betegséget, gyászt, és kibírtuk (határon túli magyarok), hogy a lábunk alatti talpalatnyi földet hivatalosan már nem magyarnak nevezték, hanem románnak, szerbnek, ukránnak, szlováknak – de azért mi mindig is tudtuk, az magyar volt, ma is az, és az is marad. Összeomlásokat éltünk túl, amikor Istenen kívül nem maradt más kősziklánk, de mindig az volt a fontos: megőriztük-e a Krisztusba vetett hitet?
Ha nem lett volna hitünk, ha nem bíztunk volna a győzedelmes Krisztusban, félek is feltenni a kérdést, mi lett volna velünk. De nem szabad félnünk feltenni a kérdést: Krisztus nélkül mi lesz velünk?
Mert most megint csak más idők járnak: alattomos idők köszöntöttek be. Minden tagadásra kerül, ami megfelel a teremtési rendnek. Mindent eljelentéktelenítenek, ami krisztusi és keresztyén. Nincs már prioritása a nemzeteknek, a családnak, a békének, a szeretetnek, az igazságnak, az egyenességnek, az őszinteségnek. Ám van elsőbbsége a háborúnak, a fegyverkezésnek, a manipulációnak, a nemzetállamok és családok feloldásának.
Azért mi még küzdünk a nemzetért, családért, hitért, magyarságért, erkölcsért, értékrendért, de meddig fogjuk bírni?
Mert ma sokan még mindig csak egy érdekes szópárbajnak, a gondolatok ütköztetésének tekintik a jelenlegi keresztyén és keresztyénséget tagadó ellentéteket, de ez valójában nem egy vita, egy filozófiai álláspont: ez létkérdés.
Ma is sokan vesztik el a hitüket. Lelépnek a kőszikláról. Elhagyják a keskeny utat. Eltávolodnak az élet forrásától. Érdektelenek lesznek az Ige iránt. Sokak számára már nem jelent semmit a régi templom, a zsoltár, a lelki család és közösség a gyülekezet.
És ebben a lelki sivárságban kiég a remény, a hit és a szeretet virága.
Reánk tört ez a világ, e korszak szelleme, vajon megmarad-e a hívek közössége? Lesz-e igazi gyülekezet? Az apadással, a fásultsággal, a világ elszippantó erejével, az elidegenedéssel szemben megáll-e a közösség? Megáll-e az egyén? Megáll-e a család? Megáll-e a gyülekezet?
Éppen ebben a keresztyénséget és keresztyén embert próbáló időben nagyon jól esik az Ige, amely által Isten biztatni, erősíteni akar minket. Megérint, erőnk összegyűjtésére biztat, és buzdít hitünkben való megmaradásra.
Előbb azt mondja: „Ne dobjátok el bizodalmatokat, amelynek nagy jutalma van.”
Mennyi mindent eldob az ember. Használt cikket, kinőtt ruhát, régi kávéfőzőt. Néha egy kapcsolatot, vagy egy másik embert.
Vannak tehernek minősülő tárgyak, amelyektől meg kell szabadulni.
A léket kapott hajóból is sok mindent kidobnak a hajósok, csakhogy könnyítsenek a hajó terhén.
Csak az Istenbe vetett bizodalmat ne dobjuk ki. Meg kell őrizni az Istenbe vetett bizodalmat. A mentőcsónakokat, vagy a mentőmellényeket sem dobják ki a léket kapott hajóból, mert akkor mivel menekülnének?
Most, a vészterhes időben, amikor az egyre süllyedő hajóból mindent kidobálnak, hitet, erkölcsöt, teremtési rendet, normalitást, hátha ha majd építeni tudnak egy múlt nélküli szép, új világot, nekünk továbbra is Istenben kell bíznunk, mint „eleitől fogva”. Mert e bizodalomnak nagy jutalma van. Lehet, hogy csak utólag, de akkor biztosan mondani fogjuk majd: jó volt Benne bízni. Fenntartott, amikor átcsaptak fölöttünk a hullámok, életben tartott, amikor mindenki lemondott rólunk.
Valóban sok mindentől meg lehet és meg kell válni az életben, csak a Belé vetett bizalmat őrizzétek meg mindvégig.
Nem könnyű megtartani az Istenbe vetett bizodalmat, amikor körülöttünk szinte mindenki másban bízik.
Mi is kell a bizodalom megtartásához? Azt olvastuk az Igében: „állhatatosságra van szükségetek, hogy Isten akaratát cselekedjétek.”
Igen, állhatatosságra van szükség, állóképességre, türelemre, megingathatatlanságra, hogy Isten akaratát cselekedjük. Isten akarata teljesen más, mint a világ akarata.
Tudjuk, hogy a külső nyomás, és a környezetnek való kényszerű megfelelés belső nyomása megingatja az embert, eltéríti, átcsábítja a széles útra, a kőszikláról való lelépésre buzdítja.
De egy életen át valóban szükség van arra az állhatatosságra, hogy Istenben bízzunk és megmaradjunk a hitben. Ez egy életre szóló kihívás, egy életre szóló program.
Ezért mondja az Ige: „az igaz ember hitből él.”
A keresztyén ember hite mindig szembenéz a külső és belső próbatétellel, korszellemmel, kísértéssel. Közben nem szabad elfelejteni, semmi sem szakíthat el Isten szeretetétől.
Isten nem gyönyörködik a meghátrálásban, hanem az állhatatosságban.
És itt egy nagyon fontos dolgot mond az Ige: „de mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”
Ízlelgessük ennek az Igének a kétféle lehetőségét: elveszni, vagy életet nyerni.
Ez itt a tét. Isten ügye nem vész el. De mi elveszhetünk. Mert hiába a megigazulás, a megváltás, ha hitben elbukunk, ha meghátrálunk, ha nincs bennünk állhatatosság és eldobjuk bizodalmunkat.
Ha hitemet elhagyom, az életemet hagyom el. Ha Krisztust elhagyom, elveszek. Hiába nyerem meg az egész világot, mit használ nekem?
Naponta színt kell vallanom keresztyén, krisztusi hitemről és életemről. Nem hátrálhatok meg, nem adhatom fel. Nem hallgathat el az evangélium. Nem hallgathatom el keresztyén, krisztusi identitásomat, s mindazt, ami hozzá tartozik.
Korunkban elhallgattatnák a hívőt, hogy életmódja, gondolkodása nem sértse a másként gondolkodókat: legyünk tekintettel mások érzékenységére. Ez is milyen faramuci: minket elhallgattatnának, a másként gondolkodók pedig hadd beszéljenek. Mert a másként gondolkodóknak joguk van, hogy másként gondolkodjanak.
Nekünk nincs jogunk a hitünkhöz? Keresztyén örökségünkhöz? Családjaink sérthetetlenségéhez? Gyermekeink neveléséhez? Népünk és hazánk megőrzéséhez?
Ne add fel. Ne mondj le hitedről. Mert mi a hit emberei vagyunk, hogy életet nyerjünk. Jézus megszerezte már számunkra az életet.
De mi mégis elveszíthetjük azt. Bizony, ki lehet esni a kegyelemből. El lehet veszíteni az üdvösséget. De Jézus azt akarja, hogy megmaradjunk benne.
Még keményebb idők jönnek. Úgy látszik, minden generációnak kijut a harcból, világháborúból, forradalomból, diktatúrából, most pedig egy lelki-szellemi szabadságharcból, csendes ellenállásból, állhatatosságból.
Legyen ott emlékezetünkben és szívünkben mindig az Ige biztatása: „Ne veszítsétek el bizodalmatokat. Állhatatosságra van szükségetek, hogy életet nyerjetek.”
Ehhez adjon nekünk mindennapi testi és lelki erőt, a mi Urunk Jézus Krisztus. Ámen.