Jelenések 1,1-8.                Advent 1. vasárnapja
    Jelenések 3,14-22.            2022. december 27.


    Advent 1. vasárnapján az új egyházi év kezdetét ünnepeljük.
Az egyházi év kezdődik tehát az adventi várakozással, és tart a karácsonyon, húsvéton, pünkösdön, s a Szentháromság ünnepe utáni vasárnapokon át egészen az egyházi év végéig, amely zárul majd a reménység, a végítélet és az örökkévalóság vasárnapjával.

Az egész egyházi év szerkezete nagyon szépen fejezi ki, foglalja össze a keresztyén ember életútját.
Várakozunk a megváltásra, egyfajta adventben élünk mi is, várunk a jobbra, szebbre, tökéletesebbre.
Aztán részesülünk a karácsony csodájában, az ígéretek beteljesülésében, Krisztus eljövetelében.
Tanúi lehetünk Jézus értünk hozott munkájának, majd szenvedésének, megváltó halálának.
Együtt kapjuk vissza az élet reményét húsvétkor, a feltámadás ünnepén: van megoldás, van szabadulás az ember számára.
Majd pünkösdkor meggyőződhettünk arról, hogy a mennybe ment Krisztus nem hagyja magára az embert, Szentlelkét küldi, hogy vigasztalja, tanítsa, vezesse, a menny felé emelje a tekintetét.
És jönnek az ünneptelen félév vasárnapjai, hogy az emberben tudatosuljon földi életének igazi értelme és célja.
Közben vesztességeinkkel is számolunk, halottak napján előre ment szeretteinkre emlékezünk, vagy éppen ravatal, koporsó kellett kell megállnunk, de a reménység és örökkévalóság vasárnapján megerősödhetünk abban, hogy nincs olyan földi mélység, fájdalom, szenvedés, amely elszakíthatna minket az Isten szeretetétől.
És ha évente ezt az utat vasárnapról vasárnapra, ünnepről ünnepre végigjárjuk, akkor meggyőződhetünk arról, hogy valóban nem vagyunk elveszettek. Az Úr kezében vagyunk, egyedül Benne reménykedünk, és előre haladunk az időben a mennyek országa felé, az Isten színe elé.
És évről évre, egyházi évről egyházi évre, újra és újra lélekben, hitben megjárjuk ezt az utat, úgy, ahogyan egyik szép énekünk mondja: „Kísérd lépteink éltünk végéig, és ha roskadozva járunk, Benned támaszt hadd találunk, míg elfogy az út, s mennyben nyitsz kaput.”

Erről szól a keresztyén ember életútja, a mi életutunk.
Nyilván nem könnyű. Hogy miért nem? Erről szól a mai advent első vasárnapjára rendelt Ige.

A laodiceai gyülekezetről olvastunk a Jelenések könyvéből.
Laodicea városa gazdag. Kereskedő – és kézműipari város Frígiában, az akkori gyógyászat központja. Sok kereskedőháza és bankja volt. Egyik legfontosabb terméke a fekete gyapjú. Híressé vált orvosainak nevét és képét a helyi pénzérmék őrizték meg. Főleg a szemészet volt fejlett. Itt gyártottak egy olyan gyógyító szembalzsamot, amelyet porrá tört kőből állítottak elő és gyógyította, erősítette a látást.
Mivel Laodicea városa gazdag volt, nyilván a gyülekezet is tagjainak köszönhetően gazdag volt.

Azonban Laodiceában nem az Egyház gazdagságával volt a baj, azért az emberek és a gyülekezeti tagok keményen megdolgoztak.
Krisztus, az angyali üzenet által rávilágít a laodiceaiak valós helyzetére.
Azt mondja Jézus, mert Ő kritikát, azaz ítéletet is tud mondani, elég keményet, hogy kedves laodiceai gyülekezet: „langyos vagy.”
Mire utal ez a kifejezés?
Arra, hogy nem kellően elkötelezett. Megbízhatatlan, hol ilyen, hol olyan, közömbös.
Ez a langyosság abban a meggyőződésben nyilvánul meg, hogy a laodiceaiak meggazdagodtak, gazdagok, és azt mondják: nincs szükségük semmire. Önhittek lettek, lenézőek, és természetesen büszkék a maguk anyagi teljesítményére.

Valahol ez kísért bennünket, mai keresztyéneket.
Önmagunkra tekintő keresztyének lettünk. Közömbösek lettünk egymás iránt, átlagkeresztyének, csak birtokolni akarunk.
A magunk gyarapodásával, meggazdagodásával vagyunk elfoglalva.
Békességünket, nyugalmunkat, vigasztalásunkat nem Istentől várjuk és nem a Krisztus Igéjéből merítjük.
A magunk tökéletességét, nagyszerűségét mások kritizálásával, megítélésével biztosítjuk és tartjuk fenn. Ez valahogy így hangzik: igaz, én sem vagyok tökéletes, de bezzeg a másik…
Az egyházat, a hitet, az imádságot nem egzisztenciális kérdésnek látjuk, hanem úgy vagyunk vele, nem szükséges, de jó, ha van, jó lesz még valamire a legvégső esetben.
Életünk trónjáról letaszítottuk Istent, és a magunk énjét ültettük helyére.
Mint amikor a felvilágosodás korában a szentképeket és szobrokat levették az oltárról, és közönséges utcalányt ültettek az oltár elé helyezett „trónra”, mert az érzékiség volt az isten. Lehet, hogy sokan nem tudják, de éppen a felvilágosodás erkölcstelenségével, liberalizmusával, gátlástalanságával kezdődött az a mélyrepülés, amelynek következtében mára ide jutottunk röpke kétszáz év alatt.
Egy évszázadban több évtized telik el fegyveres háborúval, hidegháborúval, eszmei és ideológiai konfliktussal, mint békével.
És azt mondja Jézus: lehet, hogy gazdag vagy, csak nem látod a valóságot.
Lehet, hogy meggazdagodtál, de nem veszed észre, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen.
Nem kínoz az isteni tisztaság és igazság utáni éhség. Végleg és véglegesen otthon érezzük magunkat itt a földi életben, holott tudnunk kellene, hogy a valóságban azok közé tartozunk, akik „útban vannak”, akik tudják, hogy nincs itt maradandó városuk.

Gazdag vagyok és semmire sincs szükségem – mondják a laodiceaiak.
Valamikor így beszélt a gazdag ember is Jézus példázatában: „Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál!”
És akkor az Úr megkérdezi: „Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?”

S bár lehet, hogy mindenki kikéri magának, hogy meggazdagodott volna, és gazdag lenne, főleg ilyen válságos időkben, és panaszkodunk, hogy ez is drága, az is drága, ezért is, meg azért is többet kell fizetni – mégis roskadásig telt bevásárlókocsikat tolunk ki az áruházakból.
A karácsonyfa alá is odakerül az, amit előre elterveztünk – de vajon, lélekben nem maradunk üresek, szegények, mezítelenek, mert amire igazán vágyunk, azt semmilyen pénz és ajándék nem adhatja meg, mert talán felcseréltük az értékrendet. Mert adventkor nem Krisztust, hanem a saját karácsonyunkat várjuk, és karácsonykor csak a magunk ajándékait adjuk, de nem a Krisztus ajándékát fogadjuk.
A világ és a világiasság elvette az igazi látásunkat, a modernség, a trend, a divat lemeztelenítette a lelkünket, s az önzés, hiúság megnyomorította kapcsolatainkat. S bármivel is világítsunk, dekoráljunk, tesszük melegebbé, meghittebbé otthonainkat, lelkünk attól még didereghet és fázhat…

Ezért tanácsolja Krisztus a laodiceabelieknek, saját nyelvezetükkel, a kereskedés, az üzleti élet nyelvén: vegyél tőlem.
„Vegyél tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.”

Tűzben megpróbált arany nem világi gazdagság, nem banktrezorokban őrzött aranyrudak a gazdaság fedezetére. Hanem igaz, izzó hit, meggyőződés, elkötelezettség. Hova lett Európa keresztyén hite? Hova lettek a keresztyén civilizáció értékei, maradványai – lemondunk saját értékeinkről, szimbólumainkról, a keresztről, a karácsonyfáról sok nyugati nagyvárosban, mert nem erre vagyunk büszkék, hanem a gazdagságra, s holmi értékekkel, szimbólumokkal csak mások érzékenységét sértjük. Engedjük kihúzni lábunk alól az alapot, azt az alapot, amire Krisztus épített és tanított bennünket két évezreden át.
A fehér ruha nem divat kérdése. Hanem az ártatlanság jelképe.  Milyen ruhába öltöztetjük a lelkünket? Tudunk-e küzdeni a bűnnel, a kísértéssel szemben, meg tudjuk-e őrizni tisztának hitünket, gondolatainkat, érzéseinket?
A gyógyító ír, hogy bekenjük vele a szemünket, nem egy egyszerű gyógyászati kenőcs. Hanem a tisztánlátás, a lelki józanság, a józan tisztánlátás gyógyító ereje: az igazság beszéde, az Ige eligazító és utat mutató, valóságot felfedő és életre vezető ajándéka.
Az egyetlen, hatásos szemkenőcs maga Jézus, a világ világossága.  Szavával és Szentlelkével Ő nyitja fel szemedet önmagad helyzetének felismerésére és a körülötted zajló élet helyes megismerésére.

Lehet, hogy olykor keménynek tűnnek Jézus szavai, s mi emberek általában olyanok vagyunk, hogy igazságtalannak tartunk olyan megnyilvánulásokat, amelyek kritikaként érnek bennünket.
De Jézus itt is eligazít minket, mielőtt keménynek és igazságtalannak neveznénk Őt. Azt mondja: „Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!”
A szülő sem azért feddi meg gyermekét, mert nem szereti, hanem éppen azért, mert szereti, hogy jó útra térjen, hogy megmaradjon az igaz úton.
Egyszer egy gyászoló mondta nekem, sohasem értettem, hogy apám miért volt olyan szigorú, és határozott, most már értem: engem féltett, engem szeretett, hogy embert faragjon belőlem.
Jézus félt és szeret bennünket. Nem akarja, hogy elvesszünk. Olykor fenyít, vagy dorgál, de bíztat is: jöjjetek énhozzám.
Jézus azt akarja, hogy megtérjünk, visszatérjünk Hozzá. Ne a világ útján járjunk, hanem a Krisztus útján. Ne a világot kövessük, hanem Krisztust kövessük. Ne a világ gazdagsága után rohanjunk, hanem Krisztusban nyerjünk mennyei kincseket, mert ahol a kincsünk van, ott lesz a szívünk is.

„Az ajtó előtt állok és zörgetek.”
Jézus ott áll az ajtód előtt, az otthonod előtt, a szíved és lelked előtt, zörget, hogy ajtót nyiss, hogy befogadd. Ő jön. Ez az advent.
Ajtót nyitsz Neki advent és karácsony ünnepén? Vagy kinn marad, kívül reked?
Hányszor történik meg, hogy maga az ünnep szerzője és ajándékozója, az advent és karácsony hozója kireked, mert kirekesztjük.
Mint ahogy a világ is tette annak idején: az övéi közé jött és az övéi nem fogadták be őt, saját világába jött, és saját világa nem fogadta be Őt.
Sokszor kireked Jézus az adventünkből, a karácsonyunkból. Mert talán úgy gondolkodunk, mint a laodiceabeliek: meggazdagodtam, nincs szükségünk semmire.
Van mindenünk, van saját igényünk, van saját ünnepünk, saját adventünk és saját karácsonyunk, nincs szükségünk Jézusra.

És akkor csodálkozunk, hogy egyre magányosabbak és csalódottabbak vagyunk a körülményeinkben, a világunkban, a világban zajló eseményekben.
Csodálkozunk, hogy egyre szánalmasabbak, nyomorultabbak, szegényebbek, és valljuk be, lelkileg, kulturálisan, emberi méltóságban, tiszteletben, szeretetben egyre mezítelenebbek vagyunk?

És végül még egy üzenet. Aki beenged – mondja Jézus – vele vacsorálok. Az asztalközösség életközösséget jelent. Jézus megosztotta velünk az Ő életét. Nemcsak azáltal, hogy emberré lett, gyógyított, tanított, hanem úgy, hogy engedte megtörni testét, kiontani vérét értünk, bűneink bocsánatára. És ma is megosztja az Ő életét velünk, asztalközösséget vállal velünk, úgy nevezzük: úrvacsora. A szent jegyek kiosztása, Krisztus ma is megosztja velünk az Ő életét, hogy a szent jegyekben újra és újra részesüljünk az Ő életében és majd az örökkévalóságban.
De ez még nem minden.
Mert még csak most teszi fel Jézus a pontot az i-re: „Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónomon.”
Itt nem csupán arról van szó, hogy Jézust beengedem, és Ő életközösséget vállal velem.
Arról van szó, hogy: aki győz. A győzelemért harcolni, küzdeni kell. Talán lemondani és áldozatot vállalni kell. Nos, a hit győzelme, keresztyénségünk győzelme harccal, küzdelemmel, lemondással és áldozatvállalással jár. Egy életen át tartó harc, küzdelem, lemondás és áldozatvállalás ez. A földi életünkért mindezeket vállaljuk.
A mennyei életünkért vállaljuk? Teszünk valamit azért, hogy örök életünk legyen?

Most az egyházi év elején, Adventet ünnepelve, karácsonyra, majd a többi ünnepre készülve újra végigjárjuk az utat, a keresztyén életútnak egy esztendőnyi szakaszát, míg megérkezünk, és Jézus mennybe nyit kaput.

Kezdjük hát az idei Adventet igazi Krisztusvárással és Krisztusbefogadással, hogy megnyíljon előttünk a jövő, amely felé Jézus vezet, és amelyre Jézus elvezet minket. Ámen.