Jeremiás 38,7-13. A forradalomra emlékezve
Jeremiás 39,15-18. 2022. október 23.
„Hajlékod az örök Isten, alant vannak örökkévaló karjai” – ezekkel a szavakkal áldja meg Mózes halála előtt Izrael népét.
Azt a népet, amelyet Isten csodálatos módon szabadított ki az egyiptomi rabszolgaságból, és tartott meg a pusztai vándorlás során.
Izrael népe ott van már az ígéret földjének határán. Mózes emlékezteti népét Isten megtartó szeretetére.
„Hajlékod az örök Isten, alant vannak örökkévaló karjai.”
Ez az Ige azt jelenti, hogy Isten hatalmával lenyúl a mennyből és megtart.
A magasban él az Úr, de itt lenn, az övéi életében folyamatosan jelen van és munkálkodik.
Isten bárkit, bármikor felhasználhat arra, hogy szabadító tettét véghezvigye. Nem kell föltétlenül Mózesnek, prófétának, bírának, vagy zsidó királynak lennie. Lehet az egy idegen birodalom királya, pl. Círus perzsa király, vagy éppen Ebed-Melek, etióp származású királyi szolga.
Isten Ebed-Meleket használja arra, hogy Jeremiás prófétát a szó szoros értelmében megtartsa, a fizikai értelemben vett mélypontról is kiemelje.
A mai vasárnapon, amikor az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékezünk, ennek a történetnek az üzenetét keressük a mi jelenünk és jövőnk számára.
Ebed-Melek magyarul azt jelenti, hogy a király szolgája. Ebed-Melek tehát királyi szolga, magas rangú képviselő a Cidkijjá (Sedékiás) király palotájában.
Isten őt használja fel arra, hogy Jeremiás prófétát kimentse a halálos veszélyből.
Jeremiást egy vízgyűjtő ciszternába dobják, mert olyasmit prófétált, ami nem igazán tetszett a királynak. Jeremiás azt hirdette, hogy Jeruzsálem már elveszett, Isten ítélete visszafordíthatatlan, hiába védekezik a király, a hadsereg – a babiloni birodalmat nem lehet megállítani, már lerohanta és földönfutóvá tette az egész országot, csak Jeruzsálem maradt talpon – minden további dacos ellenállás inkább csak növeli a babiloni király Nebukadneccar megtorló haragját. Jeremiást, a király és a nép vezetői, árulónak tartották, de nem merték megölni, inkább leengedték egy sáros, nedves ciszternába, ahol menthetetlenül elpusztul, így halála természetesnek tűnik.
Ebed-Meleknek, még a város bukása előtt – olvastuk a lekcióban – helyén volt a szíve. Reménykedett Istenben – és arra kérte a királyt, hogy emeljék ki Jeremiást a ciszternából. A király engedett Ebed-Meleknek – ez után a királynak még lett volna alkalma arra, hogy megfogadja Jeremiás tanácsát, de nem tette. Természetesen az ítélet beteljesedett. Jeruzsálem elveszett.
Mit is szeretnék a mai vasárnapon ebből a történetből röviden és egyszerűen kiemelni?
Azt, hogy Istennek vannak eszközei, hogy tervét, elképzelését, szabadító tettét magvalósítsa egy ember, egy nemzet, egy nép életében.
Olvasva ezt a történetet arra gondoltam, hogy október 23-án ez a történet azt is üzeni mindnyájunk számára, hogy a keresztyén ember a nemzeti ünnepen nemcsak emlékezik a múltra, hanem mindenképpen hálával tekint vissza mindazokra a bátor hősökre, akik hazánk szabadságáért, függetlenségéért a helyükön voltak – akkor és ott – 1956-ban.
Nagyon sokan voltak, akik hívő emberként mindezt Isten eszközeként élték át.
Voltak kritikus helyzetek, amikor a hitért, a meggyőződésért, a szabadságért, a függetlenségért, az igazságért akár az életet kellett kockáztatni. Hányan kockáztatták az életüket, és hányan adták az életüket 1956-ban a magyar szabadságért? Wittner Máriát, az egyik utolsó szabadságharcost a hetekben kísérték utolsó földi útjára.
Ebed-Melek is kockáztatott. Ő híres ember volt, királyi főtisztviselő. Isten őt eszköznek használta, hogy kiszabadítsa Jeremiást, hogy ez által esélyt adjon a királynak, és szent városnak a tragédia elkerülésére. De a király nem hallgatott a próféta szavára, nem volt hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, inkább engedte lerombolni Jeruzsálemet.
Mintha ugyanez történne megint a szomszédunkban, senki nem akar tárgyalóasztalhoz ülni, inkább földig bombáztatják Ukrajna városait.
De ez a történet azt is üzeni, hogy nem kell feltétlenül híres embernek lenni ahhoz, hogy Isten eszközei legyünk, hogy áldássá legyünk mások számára.
Nekünk manapság, kritikus helyzetekben, nem kell az életünket kockáztatnunk, vagy odaadnunk, amikor országunk kerül nehéz helyzetben a háborús válságok és szankciók miatt.
De gondoljunk világi vezetőinkre, akik között sok istenfélő, keresztyén ember van, akik keresztyén hittel és értékrenddel felvértezve azon fáradoznak, hogy ez az ország, a mi hazánk, minden nehézség, válság, veszélyeztetettség ellenére fennmaradjon, megmaradjon, gyarapodjon, vagy, hogy elviselhetőbb legyen az a negatív tendencia, amely felé örvényszerűen sodródik a világ.
Soha nem könnyű ebben a világban élni, döntéseket hozni, felelősséget vállalni, kritikus helyzetek mindig voltak, vannak és lesznek – nemcsak 56-ban, hanem 2022-ben, vagy 2023-ban, vagy bármikor. De aki kritikus helyzetben is a helyén van, aki Istentől kapott felelősséggel a helyén van, az ma is Isten eszköze lehet. Éppúgy, mint Ebed-Melek az ószövetség idején.
De ha a vezetők nincsenek a helyükön, ha a vezetők nem tudnak, és nem akarnak Istenre, a krisztusi értékrendre figyelni, ha a vezetőket csak az érdekek, és a különböző megfelelési ösztönök és kényszerek vezérlik, akkor egy időre valóban megpecsételődhet egy ország, egy egész kontinens sorsa.
Úgy érzem, nemzeti ünnepünkön időszerű a Timóteushoz írt első levél második részének felhívása: „tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben.”
Ha semmi mást nem tennénk, csak imádkoznánk, már az is segítség és erő a megtartásra, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk. Ebben mi is eszközök lehetünk.
Az Ige üzenete abban akar megragadni mindnyájunkat tehát, hogy Isten eszközei lehetünk mások számára: azok számára, akik mélységben, mélyponton vannak. Akik betegek. Akik gyászolnak. Akik elveszítették tájékozódó képességüket e világban, akik tanácstalanok és céltévesztettek, akiknek véleménye megvezetések és manipulációk eredménye.
A reménytelen helyzetben levőnek tudjuk-e képviselni a reménység Istenét? Tudjuk-e szólni a józanság hangját? A fősodorral, az elvárttal ellentétben – mert kezd úgy tűnni, hogy csak-csak elhangzik és elterjed, bár nem átütő erővel, a józanság hangja Európában, megtapasztalva a zuhanás mélységeit, a létveszély félelmét, amikor a legutóbbi brüsszeli tanácskozáson sok ország ellene mondott az újabb gázár szankciónak. A kérdés, vajon képes lesz ez a világ, ez az Európa korrigálni téves útjait, fog-e tudni önállóan gondolkodni, cselekedni, szabadságával élni, vagy megadja magát a tengerentúli Birodalom minden gazdasági érdekeinek és kívánalmainak?
Jó, ha tudjuk, hogy ma a függetlenséget nem a határok sérthetetlenségében mérik.
A szabad piac határokon átível.
A szabadság, a függetlenség olyan területekre is kiterjed, amelynek semmi köze a meghúzott határokhoz, vagy az idegen tankokhoz, katonákhoz.
És ma éppen egy ilyen világban élünk. Lelkileg, szellemileg, vallásilag, gazdaságilag, pénzügyileg, kulturálisan megtartjuk-e azt, ami a miénk, megőrizzük-e őseink örökségét, vagy mindent feladunk, odaadunk?
Ami még fontosabb: ha nem szabad a lelked, ha kiteszed magad minden mentális nyomásnak és propagandának, akkor miért és mitől nevezed magad szabadnak?
Szabad az, akinek van sziklaszilárd keresztyén hite.
Szabad az, aki nem emberekben, hanem Istenben hisz és bízik.
Szabad az, akinek nem emberei, haverjai, érdekkörei, befolyásai vannak, hanem Istene.
Szabadság ott van, ahol szól az Úr és érvényesül az Úr törvénye, üzenete, teremtési rendje.
Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.
Van még egy másik nagyon fontos üzenete is ennek az Igének.
Ebed-Meleknek még mást is mondott az Úr Jeremiás által: éspedig azt, hogy jön az ítélet, de én, megszabadítalak téged. Az ítélet megtörténik, de neked, Ebed-Melek, nem kell félned, „mert nem kerülsz azoknak az embereknek a kezébe, akiktől iszonyodsz.”
Hatalmas kijelentés ez napjainkban is.
Tehát nem lesz szebb és nem lesz jobb a jövő. Lesznek ítéletek, lesznek bajok, lesznek nyomorúságok, lesznek szenvedések.
Jézus mondja: „megsokasodik a gonoszság, és a szeretet sokakban meghidegül.”
De vannak kegyelmi idők.
Ha Istenfélő vezetőink vannak, aki keresztyén elkötelezettséggel vezetik az országot, az kegyelmi idő. Természetesen egyetlen államrendszer sem lehet tökéletes, egyetlen politikus sem, még ha keresztyén is, mi lelkészek sem vagy tökéletesek – sőt, ahogy Pál mondja: „a bűnösök között első vagyok én.” Mégis, ha olyan vezetőink vannak, akik igyekeznek Istenre is figyelni, és Isten eszközeiként cselekedni: kegyelmi idő.
Talán kegyelem az, hogy még mindig nem kerültünk azoknak a kezébe, akik iszonyatot hoztak és hoznának hazánkra. Az, hogy mit mondanak és újságcikkeznek, meg beszélnek rólunk néhány ezer kilométerrel odébb, nyugaton, talán már nem sokakat érdekel: ismerjük már minden szavukat, gondolatukat, forgatókönyvüket, indulatukat – de mi magyarok nem törünk meg. Elvégre 56-os nép vagyunk. Ezt nem értik a nyugatiak és itthoni partnereik.
De midig ébernek kell lennünk. Hiszen – mint említettük - Jézus Krisztus szavai szerint – a világ nem jobb lesz, hanem egyre inkább eltávolodik Istentől.
De Isten kegyelme munkálhat áldásos időszakot egy-egy ország életében.
Bár az 1956-os forradalom elbukott, de annak az időnek a kegyelméből és áldásából, igazság – és hazaszeretetéből, szabadság – és függetlenségvágyából ma is meríthetünk.
Még annak ellenére is, hogy az ellenérdekelt erők akkor leverték a forradalmat, és ezreket végeztek ki, és százezreket nyomorítottak meg.
Ne legyenek illúzióink. És ne legyenek kételyeink afelől, hogy ellenérdekelt erők ma is vannak, és mindig lesznek, külföldön és belföldön, és szeretnék leverni a csendes forradalmakat, a lelki forradalmakat, az értékek forradalmát, a hit forradalmát, a keresztyénség forradalmát, a nemzetállamokat, a népek szabadság – és függetlenségvágyát.
A fontos az a mi számunkra, hogy soha ne feledjük el, hogy akár milyen mélységben, mélyponton vagyunk, az sohasem a végpont.
Mert Isten megtartó kezében vagyunk, s ez a megtartó kéz átsegít minden nehézségen, szenvedésen, átsegít minden ítéleten, s átsegít a halálon is, hogy megérkezzünk a legnagyobb megtartás és szabadítás hazájába, Isten országába.
Hálával hihetünk és reménykedhetünk ebben, úgy, mint egyén, gyülekezet, Egyház, család, nép és nemzet, mert:
„Hajlékunk az örök Isten, alant vannak örökkévaló karjai.” Ámen.
Énekajánlás: 642. „Hatalmas Isten! Népek közé szórva…”
Digitális énekeskönyv: https://enekeskonyv.reformatus.hu/digitalis-reformatus-enekeskonyv/