Jób 28. Hallottak napja
Jób 19,23-26. 2022. november 6.
Szeretettel és imádságos lélekkel köszöntöm kedves testvéreimet, mindazokat, akik gyászolva jöttek el halottak napi istentiszteletünkre, hogy közösen, Igét hirdetve, imádkozva, egy-egy gyertyát meggyújtva emlékezzünk meg szeretteinkről, akik előrementek már a minden élőknek útján és részesei lehettek annak az országnak, amelyet Isten ajándékozott nekünk, szent Fia, Jézus Krisztus érdeméért.
Ilyenkor, november elején mindig felkavarodnak az érzelmek, sokkal erőteljesebben törnek elő azok az érzések és gondolatok, amelyek nem annyira jellemzőek az év többi napján.
Kik vagyunk?
Mi a célunk e földi világban?
Honnan jövünk?
Merre tartunk?
Mi az életünk értelme? Meddig tart az életünk?
És vajon, ha minden elmúlik, elmegyünk, elválunk,
elszakadunk egymástól: mi marad?
Hogyan érdemes tovább menni, tovább élni?
Mind-mind olyan kérdések ezek, amelyek egyszer
megkerülhetetlenné válnak valamennyiünk számára.
Nem kell filozófusnak lenni, nem kell különböző tanulmányokat keresni, kutatni e kérdések megválaszolásához, nem kell okkult áltudományokhoz fordulni, minden kérdésre van válasz, nem emberi, hanem isteni válasz, ott van a Bibliában, a Szentírásban, Isten kijelentésében.
Figyeljünk most az Úr szavára, és arra, mit szeretni
tanítani nekünk Isten, a Biblia egyik sokat szenvedő alakja, Jób által.
Jób könyve az Ószövetség egyik gyöngyszeme, a Zsoltárok
mellett talán a Szentírás legszebb és legkifejezőbb költeményeinek gazdag
tárháza.
Benne van minden: élet és halál, egészség és betegség, áldás
és átok, magasság és mélység, boldogság és szenvedés.
Jóbról szól ez a könyv.
Ha valaki nem ismeri Jób történetét, hazamenve vegye elő a
Szentírást, keresse ki és olvassa el Jób könyvét: nem fogja megbánni.
Miért is érint meg ma is sokakat Jób személye?
Mert számtalan gondolatával azonosulni tudunk. Mert rólunk
szól.
Rólad és rólam, és mindazon szeretteinkről, akik már
előrementek a minden élőknek útján, akiket gyászolunk, akikre ma emlékezünk.
Mindnyájan szembesülünk vesztességeinkkel.
Mindnyájan veszítettünk el már valakit, és ezután is
veszítünk el sokakat azok közül, akiket szeretünk, akik hozzánk tartoznak.
Ezek a múltban történt, vagy a jelenben és jövőben megtörténő
vesztességek feldolgozhatatlanok a számunkra.
De egyet tudok – ahogyan Jób is fogalmaz: ha nem hinnénk a
feltámadott Megváltóban, Jézus Krisztusban, és abban, hogy egyszer mi is és
eltávozott szeretteink is feltámadnak majd, akkor elviselhetetlen lenne mindaz,
amit egy-egy vesztesség után egy életen át cipelnünk kell.
Fókuszáljunk egy kicsit Jóbra, a vele történtekre.
Amikor az ember elkezdi olvasni ezt a tragikus
élettörténetet, mindjárt az elején megfogalmazódik benne egy kérdés: miért? Hogyan
történhetett meg mindez?
Ez lehet mindnyájunk kérdése.
Hogyan történhetett meg mindez?
Miért veszítettem el szerettemet?
Miért ért bennünket ilyen súlyos tragédia, akár időskorú szeretteink távoznak el közülünk, akár fiatalabb szeretteink szenvednek súlyos betegségben, és elmennek, akár hirtelen, baleset következtében kell megválnunk valakitől: a halál mindig tragikus, tragédiaként élünk meg minden olyan pillanatot, amikor szembesülünk az elmúlás és az elválás szomorú és fájdalma tényével.
És erre a tényre, az elvesztésre, az elválásra, a halálra
sohasem lehet felkészülni, mindig váratlanul és fájdalmasan érint bennünket.
Megfogalmazódik a kérdés: miért? Miért engedte Isten? Hogyan
történhetett meg ez?
Egy dologban azonban biztos vagyok: féltjük az életünket,
egymás életét, ragaszkodunk az élethez. És mégis mit tapasztalunk a környező
világban? Nem az élet védelmét, hanem gyűlöletet, önzést, háborút, rakéták és
drónok robbanását, menekülteket, hajléktalanokat, otthontalanokat, megvezetett
és üzleti alapon szállított bevándorlókat.
Mi pedig gyászolunk, emlékezünk, szeretnénk tovább élni,
tovább életben tartani szeretteinket, embertársainkat.
Ezért minden tudományt, orvosi tapasztalatot, kezelést,
lelki gondozást, igehirdetést, szociális és karitatív munkát elvégzünk, és azt
látjuk, hogy a másik oldal, a bűn oldala, a sátáni oldal arra törekszik, hogy
minden szinten tönkre tegye az életet: a gyermekek lelki világát, az ifjak jó
erkölcsét, szépségérzékét, tiszta beszédét, a felnőttek és családok
biztonságát, megélhetéshez, gyarapodáshoz való jogát.
Ez azonban nem egy elvont, véletlen cselekvési botlás, hanem
intézményesített magatartás, jön felülről, magasabb törvényhozási ülésekről,
jön a rombolás, a szankció, a háború folytatása, a fegyverek szállítása,
milliárdokért, és alig csurran-cseppen valami a menekültek ellátására,
támogatására.
Valóban, egy ilyen tragikus világban megfogalmazódik a
kérdés: miért?
Jób az a bibliai személy, akire gyakorlatilag a világ összes
tragédiája rázúdul. Mintha az egész világ rászakadt volna egyetlen ártatlan
emberre. Égbekiáltó igazságtalanság.
Mi történik Jóbbal?
Először rablók támadnak rá, elveszik mindenét, szolgáit
megölik.
Azután tűz emészti meg hatalmas juhállományát, majd egy
szélroham maga alá temeti családi otthonát, szörnyethalnak gyermekei. Végül Jób
is elveszíti egészségét, még felesége is elfordul tőle, barátai kritizálják és
vádolják. Teljesen egyedül marad a tragédiák omladékai alatt. Csoda, hogy össze
nem roppan.
Vajon mivel érdemelte ki Jób ezt a sok szenvedést?
Egyáltalán kiérdemelte? A környezetében azonban nem hangzik el egyetlen együtt
érző szó sem, csak vád: azért történt veled mindez, mert… és omlanak a vádak
gerendái a tragédiák omladékait tetőzve.
Jób nagyon komoly próbatétel tárgyává válik. És kiderül, az
emberi véleményeknek, vádaknak, magyarázatoknak semmi közük a történtekhez. Az
ember sokszor agyal, okoskodik, mindentudónak érzi magát, de fel sem fogja,
mekkorát téved.
Mert ami a földön történik Jóbbal, az már a mennyben
elkezdődött.
Ugyanis az történik, hogy a Sátán azt állítja, hogy az olyan
istenfélő emberek, mint Jób, csak azért szeretik Istent, mert minden jóval
megáldotta és elhalmozta őket. De amely pillanatban elveszed az áldást Jóbról,
és kinyújtod ellene kezedet – mondja a Sátán az Úrnak – rögtön megtagad téged és
elfordul Tőled.
De Isten bízik Jóbban. Isten bízik minden emberben.
Isten bízik bennem és benned. Bízik abban, hogy még egy
tragédia sem elég erős ahhoz, hogy megtagadd Őt, hogy elfordulj Tőle.
Ha rád szakad a világ összes tragédiája, összes bánata, ha úgy
érzed annál súlyosabb és fájdalmasabb gyász nincs is a világon, mint a tiéd, amikor
úgy érzed összeroskadsz, megroppansz, megtörsz, akkor gondolj arra, hogy a bűn
rontásánál, a bűn következményénél, a halálnál, a szenvedésnél van hatalmasabb
kéz és hatalmasabb erő, aki egyedül képes felemelni, megigazítani,
visszaigazítani lábadat a krisztusi útra: Ő Isten.
Örök emberi kérdés: vajon egy-egy tragédiasorozat után
szembefordul-e a teremtmény a Teremtővel, az ember az Istennel?
Továbbra is bízni tudunk az Úrban?
Személyes tragédiák érnek itt a földön, vajon megtörik-e a
hitünket ezek a szörnyű események?
Jób mindvégig keményen ellenáll, nemcsak a tragédiák
súlyának, hanem az emberi vádaknak is, barátai vádolják, keresik a
magyarázatot, felesége már látni sem bírja, és azt mondja: átkozd meg az Istent
és halj meg!
Jób szenved.
Szenvedünk sokszor mi is. Szenvedtek azok is, akik elmentek
közülünk, s míg éltek, együtt szenvedtünk velük. Nem éreztük fájdalmaikat, de
éreztük tehetetlenségünket, hogy minden emberi jó szándék ellenére alig tudtunk
értük tenni valamit, tudtuk, hogy elérkezik az elkerülhetetlen, tudtuk, hogy
napjaik, vagy heteik meg vannak már számlálva – és hiába minden emberi
jóindulat, törekvés, orvostudomány, kezelés – talán csak több és hosszabb lett
a szenvedés – mégis hogyan engedtük el, engedjük el őket? És mit vallunk mi,
mit mondunk mi, arra az óriási kérdésre: miért?
Megáll itt minden emberi tudomány. És egyetlen emberi vélt,
vagy valós részigazság nem ad választ, magyarázatot, megoldást, megnyugvást.
Talán csak ámítjuk egymást és önmagunkat.
A helyes válasz az, amit Jób mond:
„Tudom, az én Megváltóm él.”
Nos, ez az a pont, amikor az ember belátja: számára nincs
tovább. Számára nincs emberi megoldás. És nincs emberi válasz, és nincs olyan
jövő, amely ne végződne fájdalommal, gyásszal, tragédiával.
Minden csak egyetlen dologgal végződhet, a hitvallással:
„Tudom, az én Megváltóm él.”
Jób tudja.
Én tudom. Te tudod?
Csodálatos, amit Jób a szenvedése és gyötrelme legmélyén
mond: „Bárcsak leírnák szavaimat, bárcsak följegyeznék egy könyvbe, vas
íróvesszővel és ólommal minden időkre kősziklába vésnék!”
Olyan hatalmas hitvallást mond Jób szenvedése és gyötrelme
legmélyén, emberektől elhagyva, mindenki által ki – és megcsúfolva, hogy maga
Isten gondoskodott arról, hogy Jób szavai le legyenek írva, fel legyenek
jegyezve egy könyvbe, vas íróvesszővel és ólommal minden időkre kősziklába
vésve.
Itt van előttünk az Isten Igéjében, a Szentírásban, a
Bibliában – örök időkre – mert az ég és a föld elmúlik,
de az én beszédeim nem múlnak el – mondja az Úr.
Én tudom – el tudod mondani fájdalmas emlékeid közepette, gyászod mélységében, gyötrelmed végtelenségében? Nem a miértre kell választ adni, hanem átadni, Isten kezébe helyezni minden fájdalmas emléket, minden gyászos mélységet, és minden gyötrelem-végtelenséget. „Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom fölött megáll.”
Az egyetlen dolog, ami ebben a tragédiában élteti Jóbot, ami
reményt jelent számára, sőt, életben tartja: az a Megváltóba vetett hite.
A hit megtart. Az istentelenség, az ateizmus, a sátáni
indulat, harag, gyűlölet elpusztítja a lelket, elpusztítja az életet,
elpusztítja a szellemiséget, a kultúrát, a civilizációt. Napjainkban ezt
tapasztaljuk: minél több a hitetlenség, a keresztyén, krisztusi értékek
tagadása, elutasítása, annál nagyobb és gátlástalanabb a rombolás, a bűn, az
érzéktelenség, a közöny, s a reménytelenség – mert bár előre halad a világ,
csak az időben, de lélekben, emberségben egyre mélyebbre süllyed.
Egyetlen kiút, felemelkedés van, a hitvallás: Tudom, az én Megváltóm él. Ezt a hitet semmi és senki nem rabolhatja el Jóbtól. Ezt a hitet senki sem rabolhatja el tőled. Senki. A hithez nincs hozzáférése a Sátánnak, pedig ő azt mondta, hogy Jób megtagadja Istent. De Jób nem tagadta meg Istent, mert volt hite. És ehhez a hithez a Sátánnak nem volt hozzáférése. Pedig ez a gonosz akarata: hogy megfossza az embert, az emberiséget a hittől. Nem akarja, hogy az ember üdvösségre jusson. Nem akarja, hogy az ember örök életet nyerjen. A gonosz a halál hírnöke. A gonosz a halál terjesztője, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg. És ezt tudatosítja. Ebben a tudatban akar tartani: hogy nincs reménységed. Meghalsz. Elmész. Véget ér az életet. Jön a nagy semmi. A nihil. Ez a sorsod, ez a jövőd. És ennek sokan bedőlnek.
Ugyanakkor hangzik a sziklaszilárd hitvallás: „mert én tudom…”
„Ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom
az Istent.”
Ez is hatalmas hitvallás. Még ha testem megszűnik is, látni
fogom Istent. A testemhez lehet hozzáférése a Sátánnak, a megromlásnak, a
halálnak, de lelkemhez nincs hozzáférése egyiknek sem.
Mi sokszor csak a testet látjuk. A testet imádjuk. A testi
szépség, küllem bilincsel le. De a test megöregszik, megtörik, megszűnik – de
vajon, a testen túl, látjuk-e azt a kapcsolatot, amely Istenhez köt?
És ez a kapcsolat, amely érintetlen marad minden halandóságtól,
minden romlástól: a hit. A hitvallás. A tudat, hogy van Megváltó.
Jób mindent elveszített. Testét felemésztette a kór, a betegség, a mulandóság és romlás teljes fegyvertára. Jóbot mégis ez a hit éltette, hogy saját szemével láthatja majd Istenét.
Bármilyen tragédia, mélység, szenvedés érjen, egyetlen dolog, ami megtart, ami éltet, ami reménységet ad, s ami tovább vezet az Isten látására, a hit. Hogy van Megváltó, aki legyőzte a halált, és halandó testünket halhatatlanságba öltöztetve átvisz az Ő örök dicsőségébe. Engem is, téged is, s átviszi, átvitte már előrement szeretteinket is. Meglátjuk nemcsak Istent, hanem mindazokat is, akiket elveszíteni véltünk.
Így kérjük Istent, hogy Szentlelkével továbbra is legyen velünk, lépjen be életünkbe, szívünkbe, lelkünkbe, ébresszen hitet, tartson meg a hitben, és vezessen a hit útján örök otthonunk helyére. Ámen.