Ézsaiás 43,11-21. Szentháromság után 17. vasárnap
Ézsaiás 49,1-6. 2022. október 9.
A múlt vasárnap a teremtés ünnepére gyűltünk össze, arról beszéltünk, hogy Isten csodálatos világot teremtett a számunkra, áldással és gazdagsággal teljeset, nyilván a bűn miatt megbomlott a teremtési rend, s mindaz a kár, baj, gonoszság, igazságtalanság, ami a világban történik, az ember Istentől való elfordulásának és engedetlenségének a következménye.
A mai vasárnapra rendelt Ige a küldetésről szól nekünk. Arról a küldetésről, amivel Isten ruházza fel a teremtés koronáját, az embert.
Hogyan kezdődik a küldetés?
Úgy, hogy az ember Istenre hallgat, meghallja az Ő szavát, befogadja, és a szerint cselekszik.
Ezzel a felszólítással kezdődik a mai vasárnapra rendelt Ige: „Hallgassatok rám”.
Először is választott népéhez szól Isten, ahhoz a nemzethez, amely fogságban szenved. De már érkezik a szabadítás pillanata.
Megbukik a babiloni birodalom, és helyére lép egy másik nagyhatalom, Perzsia, óriási területet ural, Indiától Görögországig, s a görög szigetek északi fekvésétől, a Kaukázustól egészen Etiópia déli határáig húzódik. Szigetek és nemzetek százai, ezrei tartóznak Perzsia fennhatósága alá.
Kétszáz évig is eltartott ez a fennhatóság – talán nemcsak azért, mert szigorú, erős katonai birodalom volt, hanem inkább azért, mert Perzsia tudott egy titkot, amit aztán a rómaiak is követtek: ahhoz, hogy a népek békességben éljenek, a birodalom stabil maradjon, meg kell hagyni a népek nemzettudatát, de legfőképpen vallását.
Csak így lehetett megnyerni az elnyomott és leigázott népek jóindulatát, ha a legszentebb dolgot békén hagyták: a vallást, a népek hitvilágát. Bár súlyos adókat vetett ki a birodalom, de a vallás szabad gyakorlását nem tiltotta meg: nem volt uniformizálás, globális egységbe tömörítés, olvasztótégelybe öntés.
Izrael népét visszaengedi hazájába, megengedi, hogy újjá építse a jeruzsálemi templomot.
Izrael népében pedig felcsillan a remény. Van szabadulás. Van szabadítás. Szabadítás minden népnek, minden szigetnek.
Ez a küldetés: hirdetni Isten szabadítását. Nem azért, mert nagylelkű az éppen aktuális birodalom, hanem azért, mert belátja, Isten a történelem Ura, és van valami, ami az elnyomás ellenére is a hatalmak és a birodalmak fölé emelkedik: a hit, az Istenhez való tartozás szabad megvallása.
Ézsaiás belekiáltja a nagyvilágba Isten szavát: „hallgassatok rám, ti szigetek, figyeljetek távoli nemzetek.”
Isten szava mindenkihez szól, minden földrésznek, minden nemzetnek.
Szól hozzánk ma is – szól az egész világnak.
Van szabadulás és szabadítás – van reménység – de van-e valaki, aki ma így belekiált a világba?
Van-e valaki, aki hangosan szólja az Úr szavát, üzenetét, a szabadítás ígéretét, amikor a sajtó, a közvélemény, az internet teljesen mással van elfoglalva: menekültáradat, környezeti katasztrófák, járványok, háború, vádaskodások és egymásra mutogatások, bűnbakkeresések, megbélyegzések.
Van egy hely, van egy alkalom, amely mindennap, de vasárnaponként leginkább, az egész világ fölé magasodik: a templom, az igehirdetés alkalma, a hit megvallásának pillanata.
Mert meg vagyok győződve arról, hogy bármilyen szabadnak és demokratikusnak nevezik is ezt a mai, szép, új világot, mégis rabságban vagyunk – a korszellem, a trend, a fősodor, a nagyhatalmak által diktált iránykövetés és normakövetés kényszerű rabságában.
Mögöttünk a múlt, minden elfelejtett nehézségével, de előttünk a jövő félelemmel és szorongással, bizonytalansággal, sok helyen kétségbeejtő útkereséssel.
Mit tesz ilyenkor az ember?
Miért aktuális ez az Ige? Éppen azért, mert az ember, a mai ember, akár önző gazdagságában, akár kínzó magányában, akár közönyös magatartásában, akár kényelmes életvitelében, de elszigeteli magát. Bezárja magát élete kis szigetének a világába. Nem mozdul ki, nem keresi a közösséget, ott a számítógép, a televízió, az internet, a facebook, a messenger, az instagram, a tik-tok oldalak.
Úgy érzi, hogy bár személytelenül, de részese a világnak, közben élete és kis családja bezárt szigetecskéjén él.
Milyen a te szigeted, amelyet kialakítottál magadnak? Ahova nem engedsz be másokat? Ami csak a tiéd, és igyekszel távol tartani magadtól minden hírt, befolyást, igyekszel nem állást foglalni, mert félő, hogy a véleményed nem egyezik sokakéval. Például a tudatlanokéval, a megtévesztettekével, a gyűlölködőkével, az istentelenek és hitetlenekével.
Melyek azok a szigetek, ahova be kell hangoznia Isten szavának és a szabadítás evangéliumának?
A szigetek azok a helyek, ahol híján van a szeretet, ahol semmit nem tudnak Istenről, ahol nincs béke, könyörület, irgalom, igazság, ahol nagyon hiányzik az, hogy megjelenjen valami más, valami jobb, valaki jobb?
És lehet, hogy a Te szigeteden is meg kell jelennie valami jobbnak, biztatóbbnak, vigasztalóbbnak, reményt adónak. Lehet, hogy elhagyott az erőd, a kitartásod, az életkedved, a hivatástudatod, de jönnie kell valakinek, aki felemel és tovább vezet, aki azt mondja: már az anyaméhben ismertelek téged. És elhívtalak, hogy meghalld a hangomat, és tovább add.
Szolgám vagy – minden keresztyén ember Isten szolgálatában áll – Isten gyermekei vagyunk – ez az a ráébredés, amelyre szükségünk van a magunk szigetvilágában.
Életünk nem céltalan, hanem tartalommal teli, lehet, hogy sokszor nem érezzük a sikert, a munkánk eredményét, de vetjük a magot, vagy, ahogy az egyik zeneszám írja, „míg mások döntik, mi ültetjük a fenyőt…”
Isten értelmet és célt adott az életünknek. A szavunknak, a beszédünknek. Csak ki kell szabadulnunk a szigetünk rabságából, erre a szabadításra csak Isten képes.
Miért is adott célt és értelmet Isten az életünknek, a beszédünknek, a szavainknak?
Ezt így fogalmazza meg a próféta: „éles karddá tette számat.”
Igen, a mai hazugságokkal és megtévesztésekkel, propagandával és álkultúrával teletömködött világunkban Isten beszéde, amelyet szólunk, hirdetünk, olyan, mint az éles kard.
Vág, sebet ejt, szúr, öl – belevág a bűn epéjébe, sebet ejt a bűn felfuvalkodottságán, szúrja a hamisak és álnokok szemét, megöli mindazt a rosszat, ami pusztítani akarja Istentől kapott életünket és értékeinket.
Most egy ilyen harc van a világban: a teremtési rend, és az eszmei progresszió harca. Szörnyű agymosás folyik a világban. De még vannak keresztyén módon gondolkodó felnőttek és gyermekek.
Egyik okos kis harmadikos hittanos gyermek mondta Dobon, nem tudok mit kezdeni ezzel az Ivánnal, mindig azt mondja, amikor hittanra jövök, hogy az ember majomból lett – de én hiába mondom neki, hogy az édesanyám hasikájában sem voltam majom, hanem ember voltam, most is az vagyok, igaz, hogy még gyerek, de ember vagyok.
A mai nyugat eszmei világa már Sodomát és Gomorát idézi, múlt héten olvastam, hogy Németországban megnyílik az első olyan óvoda, ahol már egynemű párkapcsolatra tanítják a három-öt éves gyermekeket.
Igen, bezárkózik, elzárkózik a mai emberiség Isten elől, a teremtési rend elől, s a maga eszmei, ideológiai szigetén kizárólagosságra törekszik. S kizárólagosságra törekszik az egész világon. Mindennek helye van az ég alatt, minden ál- és szubkultúrának, csak Istennek, és a teremtési rendnek nincs.
Egy ilyen világban valóban éles kard az Isten Igéje és beszéde, ezért gúnyolják, háttérbe szorítják, ódivatúnak tartják.
Néha valóban úgy érezzük mi is, mint a próféta, hogy „hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet.”
Mégis az a vigasztalásunk, bátorításunk, erősségünk és bizalmunk, hogy: „az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél.”
Csak kiálts, add tovább az Úr szavát a szigeteknek, a távoli nemzeteknek – minden saját élete szigetén élő gyermekednek, hozzátartozódnak, hadd hallják ők is az Úr szavát, a szabadítás evangéliumát.
Bármikor, bárhol megteszed ezt, nem hiábavaló fáradozás – Isten tudja, hogy mikor lesz belőle termés, haszon, hitre jutás, megtérés.
Ha az emberek nem is, de Isten nagyra becsül – ő értékeli minden fáradozásodat, munkádat, szavadat, Isten Igéjét továbbadó szándékodat és magatartásodat. Még akkor is, ha rövidtávon nincs kézzelfogható eredménye.
Tudnunk kell tehát, hogy minden tettünk és cselekedetünk nem emberi megítélés, hanem Isten ítélete alá kerül. És Isten az, aki még rajtam, rajtad, mindnyájunkon is képes megmutatni az Ő dicsőségét: hogy ebben a világban lehet másként élni, másként cselekedni, másként gondolkodni, nem úgy, hogy több legyen a romlás, a szenvedés, a háború, a gyűlölet, hanem hogy több legyen a szeretet, a megértés, a békesség, a reménység.
Erre, úgy látszik, a mai világhatalom és kormányok többsége nem képes, de nem is akarja, de azért mi józan ésszel, hittel és Igével átitatódott ítélőképességgel figyelmeztethetjük egymást. S mint „apró cseppekből lesz a zápor” – ahogy egy régi latin közmondás tartja, mi is apró cseppenként mégiscsak elindíthatjuk ezt a világot, szigeteket, nemzeteket egy változás irányába, amelyen rátalál ez a világ is a kegyelemre, az irgalomra, a felismerésre, hogy csak Istennél van élet, Istennél van szabadítás.
Bár mi kevesek vagyunk, mint Ézsaiás, hogy helyreállítsuk a világot, visszatérítsük az emberiséget, de van valaki, aki a népek világosságává lett, aki által eljut Isten szabadítás a föld határáig: Ő Jézus Krisztus.
Rémisztő a világ, távoliak és elérhetetlenek a szigetek. Fáradt és tehetetlen, szomorú és elárvult, csalódott és kiüresedett állapotunk ellenére hozzánk szól az isteni küldetés: „légy az én szolgám”! Merjük vállalni a kiállást! Merjük vállalni azt, hogy Isten minket kiválasztott. Már akkor, amikor arról fogalmunk sem volt. Kiválasztott a példaadás, kiválasztott a megszólalás feladatára. És ha egyszer ki lettünk választva, nem tehetjük meg, hogy csendben, háttérbe vonulva várjuk, hogyan dől össze a világ, hogyan önt el az ínség tengere, hogyan vesztik el utolsó kapcsolataikat is a szigetek. Mondjuk hát ki: „Hallgassatok rám, ti szigetek!” Ámen.