Lukács 2,1-7. Karácsony 1. napja
Lukács 2,7. 2022. december 25.
Az első karácsony óta eltelt kétezer esztendő. Sok minden változott: a körülmények, a technika, a gondolkodás.
De az ember és az emberi természet alapvetően nem változott.
Ha mai világunkat vesszük szemügyre, akkor azt látjuk, hogy ugyanúgy emberek uralkodnak emberek felett, mint annak idején Jézus születésekor: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki.”
Az akkori világ legnagyobb embere rendeletet adott ki.
Ma is hány és hány rendeletet adnak ki, aminek eleget kell tenniük az egyszerű embereknek, népeknek, országoknak, nemzeteknek.
Rendelkeznek felettünk, elmondják, hogyan kell élnünk, mit érdemes ennünk, hogyan kell öltözködnünk, mit szabad és mit nem szabad mondanunk, mennyit szabad fogyasztanunk, hány fokban élhetünk saját lakásunkban.
Milyen és mennyi energiahordozót vásárolhatunk, hogyan, kitől, mikor, mennyiért.
Tegnapelőtt hallottam, hogy egy új irányelv szerint azt is előírják, hogy hogyan kell készülnie egy karácsonyi filmnek? Nem nélkülözheti semmilyen fajnak, gondolkodásmódnak, nemi beállítottságnak a szerepeltetését, bár a főszereplők a karácsonyfa alatt megcsókolhatják egymást, de minden másfajta párnak is ott kell lennie a fa körül. És a keresztyén szimbólumok használatát a minimálisra kell csökkenteni.
Habár ugyanúgy, mint Jézus idejében, sok minden nem tetszett az embereknek, úgy nekünk sem tetszik sok minden, mégis minden háborúságunk ellenére meg kell látnunk, hogy Isten hogyan képes felhasználni az embereket saját céljai elérésére.
Augusztus rendeletet adott ki, persze őt csak hatalmi és gazdasági érdekei vezették: minél több adót beszedni az alattvalóktól.
De kétezer év távlatából mi már nagyon jól látjuk, hogy Isten ezt a császári rendeletet valami másra használta: arra, hogy a korabeli próféciáknak megfelelően Jézus Betlehemben, a királyi városban szülessen meg. Ha Isten nem használja fel őt, akkor valószínű, hogy Jézus Názáretben születik meg, a családi háznál.
Isten ma is képes felhasználni a mai emberek és hatalmasok döntéseit, rendeleteit, cselekedeteit arra, hogy valamit elérjen az életünkben.
Mi zúgolódunk és háborgunk.
Panaszkodunk és elégedetlenkedünk.
Emberek szenvednek, hajléktalanná válnak.
Nélkülözik a biztonságot, a fényt, a világosságot, a meleget.
Egzisztenciák mennek tönkre, családtagok szakadnak el egymástól.
Az egyszerű ember pedig összefogja a kezét, s talán így sóhajt fel: miért és meddig engedi ezt Isten?
Mi csak a jelent és a jelen körülményeit látjuk. Mégis milyen jó volna, ha a jövő távlatából látnánk a jelent. Mondjuk 5-10-15 év távlatából, hogy magyarázatot kapjunk arra, hogyan jutottunk oda, ahova jutottunk. Talán azért, mert rosszul döntöttünk, rossz intézkedéseket hoztunk, rossz büntető szankciókat erőltettünk, letértünk a krisztusi útról, az isteni szeretet útjáról – lehet, hogy mindez, csak jóval később, évek, évtizedek múlva derül ki.
A kérdés: ma miért dúlnak háborúk?
Miért tűnnek el szép sorban életünkből az értékek?
Miért szakadozik, repedezik a nemzeteket és társadalmakat összetartó erő, kohézió?
És egyáltalán: mit akar megmutatni nekünk ezzel Isten, milyen meggyőződésre, milyen felismerésre akar eljuttatni bennünket?
Talán éppen azért engedi Isten mindezt, hogy felrázzon, hogy felébresszen, hogy meggyőzzön, hogy rádöbbentsen: egyetlen út van, amely célhoz vezet, az Istenhez való visszatérés útja. A Krisztus befogadásának útja. Ahogy az Igéből olvastuk: a Krisztusnak való helykészítés és szálláskészítés útja az életünkben és a világunkban.
József elindul Máriával Betlehembe. Biztosan nagyon sok kérdés és félelem feszült benne. Szerencsés lesz-e az útjuk? Amikor minden fogadó telve volt már, akkor azon gondolkodhatott: lesz-e melege, biztonsága a születendő gyermeknek. Nem fog-e fázni?
Amikor otthont, családi hajlékot teremtünk, akkor azt azzal a céllal tesszük, hogy gyermekeinknek, az utánunk érkezőknek legyen fedél a fejük fölött, legyen biztonságos környezetük, legyen melegük, ne nélkülözzenek, ne fázzanak.
De ma már egy másik kérdés is felmerül: ki tudjuk-e fizetni a számlákat?
Ha egy kicsit jobban körülnézünk, akkor arra leszünk figyelmesek, hogy egyre több figyelem jut az egészséges táplálkozásra. Sokat figyelünk a külsőnkre, a megjelenésünkre, hogy kívülről minden rendben legyen.
De vajon a bensőnk rendben van? Vajon a belső fázásnak a számláját ki tudjuk majd fizetni? Vagy már ott tartunk, hogy kételkedünk abban, hogy van-e egyáltalán valami, ami a belső fázástól, a lélek vacogásától megmenthetne bennünket?
Vajon a lelkünk nem fázik sokszor? Nem szeretnénk, ha valami, vagy valaki felmelegítené? Nem próbálkozunk sokszor mindennel mi is, hogy felmelegítsük a bensőnket?
„És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.”
Jézus istállóban született. Nem egy szállodában, nem egy meleg, felújított helyen. Nem olyan helyen, ahol az ember szívesen világra hozná gyermekét.
Jézus mégsem fázott. De nem azért, mert édesanyja, Mária bepólyálta. Hanem azért, mert Ő melegített.
Melegítette édesanyját, aki abban a nagy kegyelemben részsült, hogy világra hozhatta a világ Megváltóját.
Melegítette Józsefet, aki nem félt, hogy magához vegye Máriát, mert tudta, Aki benne fogant, Isten Fia, Szabadító, aki megszabadítja népét bűneiből.
Melegítette a valóban sokat szenvedő, fázó, és didergő pásztorokat.
És melegítette a bölcsek lelkét, akiknek pedig mindenük megvolt.
És melegít azóta is mindenkit belsőleg.
Nem kell megijedni, nem kell félni ebben a világban. A számlát azóta is Ő fizeti. Nekünk csak az a dolgunk, hogy az Ő melegének a csapját megengedjük teljesen.
Jézus a mennyei szeretet melegét hozta el közénk, és annak árát ki is fizette, egyszer, s mindenkorra a golgota keresztfáján.
Mit jelent egyáltalán a karácsony? Mit ünnepelünk valójában?
Azért lett karácsony, mert szenteste az emberek egyszer csak olyan jól kijöttek és kijönnek egymással?
Nem, a karácsony nem a jó emberek ünnepe, hanem a jó Isten ünnepe.
Ő jelent meg életünk istállójánál, és magával hozta az ünnepet.
Mi vagyunk a szegények, az elesettek, a fázók, a lélekben didergők, még ha mindenünk is megvan.
Mai korunkban, amikor körülöttünk minden összedőléssel fenyeget, be akar jönni hozzánk, hogy rendet tegyen.
Talán ezért vágyik minden ember a karácsonyra. Legalább egy évben egyszer. Hogy a szeretet ünnepén megérezzen és megragadjon valamit abból a rendből, az Isten szeretetének a rendjéből, amelynek jellemeznie kellene az egész emberi életet.
A karácsony Isten ünnepe, és ezért különb minden földi, emberi ünnepnél.
Mert ezen az ünnepen nem fontos a külsőség – bár sokan ennek a bűvöletében élnek.
De nem az a fontos, hogy istállóban vagyunk, vagy fényes palotában, hanem az, hogy Isten behozza az ünnepet életünk istállójába vagy palotájába, és megszenteli azt. Ezért is bánjuk, hogy olyan hamar eltelik az ünnep.
Pedig nem kellene, hogy elteljék olyan hamar: a karácsonyi szeretet, az Isten szeretete mindig ott lehet a szívünkben.
Ha csak a saját ünnepünk volt a karácsony, saját ételeinkkel, italainkkal, ajándékainkkal, akkor valóban hamar, s talán nyom nélkül telik el a karácsony.
De ha engedjük, hogy Isten vegyen szállást az életünkben karácsonykor, akkor a karácsony örökre megmarad, ott marad a szívünkben: született a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.
Egy kis történettel szeretném zárni az igehirdetést.
Egy rendezvényen Anglia egyik leghíresebb színészét megkérték, hogy szavaljon valamit az ott jelenlévő vendégek kedvéért.
A színész bele is egyezett, és megkérdezte a közönséget, van-e valamilyen különleges kívánságuk.
Némi habozás után felállt egy idős lelkész, és azt kérdezte: Uram, el tudná nekünk szavalni a 23-ik zsoltárt?
A színész egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: igen, de csak egy feltétellel – hogy miután elszavaltam, kedves barátom, ön is ugyanezt fogja tenni. Én, – kérdezte meglepetten a lelkész – de hiszen én nem vagyok előadóművész. Mindazonáltal, ha ön így kívánja, megteszem.
Ezután a színész hatásosan, nagy pátosszal elkezdte szavalni a zsoltárt. Tökéletes volt. Teljesen elbűvölte hallgatóságát, és ahogy befejezte, a vendégek óriási tapsviharban törtek ki.
Majd ahogyan a taps elhalkult, az idős lelkész is kiállt, és ő is elkezdte mondani a zsoltárt. A hangja nem volt különösebben figyelemre méltó, az előadásmódja sem, a hanglejtése sem volt hibátlan. Amikor befejezte, néma csend ülte meg a termet, nem volt tetszésnyilvánítás, de az emberek áhítattal hajtották meg fejüket és szívüket Isten előtt.
A színész felállt. Kezét az idős lelkész vállára tette, és érzelemtől remegő hangon ezt mondta a közönségnek: barátaim, én el tudtam érni a szemeteket és a fületeket. Ez a férfi azonban elérte a szíveteket. A különbség csupán ennyi: én ismerem a 23-ik zsoltárt, de ő ismeri a Pásztort.
Nem a kereteket, a történet kellékeit, a körülményeket, a jászolt, az istállót kell ismerni, hanem a Pásztort.
Az ünnepet követően is törekedjünk egyre inkább megismerni Jézust, és imádkozzunk, hogy Ő töltse be a szívünket mennyei szeretetének melegével, hogy az soha el ne fogyjon egyikünkből sem.
Ámen.