Isten ünnepe - Karácsony 1. napja

    Lukács 2,1-7.                Karácsony 1. napja
    Lukács 2,7.                   2022. december 25.

Az első karácsony óta eltelt kétezer esztendő. Sok minden változott: a körülmények, a technika, a gondolkodás.
De az ember és az emberi természet alapvetően nem változott.
Ha mai világunkat vesszük szemügyre, akkor azt látjuk, hogy ugyanúgy emberek uralkodnak emberek felett, mint annak idején Jézus születésekor: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki.”
Az akkori világ legnagyobb embere rendeletet adott ki.
Ma is hány és hány rendeletet adnak ki, aminek eleget kell tenniük az egyszerű embereknek, népeknek, országoknak, nemzeteknek.
Rendelkeznek felettünk, elmondják, hogyan kell élnünk, mit érdemes ennünk, hogyan kell öltözködnünk, mit szabad és mit nem szabad mondanunk, mennyit szabad fogyasztanunk, hány fokban élhetünk saját lakásunkban.
Milyen és mennyi energiahordozót vásárolhatunk, hogyan, kitől, mikor, mennyiért.
Tegnapelőtt hallottam, hogy egy új irányelv szerint azt is előírják, hogy hogyan kell készülnie egy karácsonyi filmnek? Nem nélkülözheti semmilyen fajnak, gondolkodásmódnak, nemi beállítottságnak a szerepeltetését, bár a főszereplők a karácsonyfa alatt megcsókolhatják egymást, de minden másfajta párnak is ott kell lennie a fa körül. És a keresztyén szimbólumok használatát a minimálisra kell csökkenteni.

Habár ugyanúgy, mint Jézus idejében, sok minden nem tetszett az embereknek, úgy nekünk sem tetszik sok minden, mégis minden háborúságunk ellenére meg kell látnunk, hogy Isten hogyan képes felhasználni az embereket saját céljai elérésére.

Augusztus rendeletet adott ki, persze őt csak hatalmi és gazdasági érdekei vezették: minél több adót beszedni az alattvalóktól.
De kétezer év távlatából mi már nagyon jól látjuk, hogy Isten ezt a császári rendeletet valami másra használta: arra, hogy a korabeli próféciáknak megfelelően Jézus Betlehemben, a királyi városban szülessen meg. Ha Isten nem használja fel őt, akkor valószínű, hogy Jézus Názáretben születik meg, a családi háznál.

Isten ma is képes felhasználni a mai emberek és hatalmasok döntéseit, rendeleteit, cselekedeteit arra, hogy valamit elérjen az életünkben.
Mi zúgolódunk és háborgunk.
Panaszkodunk és elégedetlenkedünk.
Emberek szenvednek, hajléktalanná válnak.
Nélkülözik a biztonságot, a fényt, a világosságot, a meleget.
Egzisztenciák mennek tönkre, családtagok szakadnak el egymástól.
Az egyszerű ember pedig összefogja a kezét, s talán így sóhajt fel: miért és meddig engedi ezt Isten?

Mi csak a jelent és a jelen körülményeit látjuk. Mégis milyen jó volna, ha a jövő távlatából látnánk a jelent. Mondjuk 5-10-15 év távlatából, hogy magyarázatot kapjunk arra, hogyan jutottunk oda, ahova jutottunk. Talán azért, mert rosszul döntöttünk, rossz intézkedéseket hoztunk, rossz büntető szankciókat erőltettünk, letértünk a krisztusi útról, az isteni szeretet útjáról – lehet, hogy mindez, csak jóval később, évek, évtizedek múlva derül ki.
A kérdés: ma miért dúlnak háborúk?
Miért tűnnek el szép sorban életünkből az értékek?
Miért szakadozik, repedezik a nemzeteket és társadalmakat összetartó erő, kohézió?
És egyáltalán: mit akar megmutatni nekünk ezzel Isten, milyen meggyőződésre, milyen felismerésre akar eljuttatni bennünket?
Talán éppen azért engedi Isten mindezt, hogy felrázzon, hogy felébresszen, hogy meggyőzzön, hogy rádöbbentsen: egyetlen út van, amely célhoz vezet, az Istenhez való visszatérés útja. A Krisztus befogadásának útja. Ahogy az Igéből olvastuk: a Krisztusnak való helykészítés és szálláskészítés útja az életünkben és a világunkban.  

József elindul Máriával Betlehembe. Biztosan nagyon sok kérdés és félelem feszült benne. Szerencsés lesz-e az útjuk? Amikor minden fogadó telve volt már, akkor azon gondolkodhatott: lesz-e melege, biztonsága a születendő gyermeknek. Nem fog-e fázni?

Amikor otthont, családi hajlékot teremtünk, akkor azt azzal a céllal tesszük, hogy gyermekeinknek, az utánunk érkezőknek legyen fedél a fejük fölött, legyen biztonságos környezetük, legyen melegük, ne nélkülözzenek, ne fázzanak.
De ma már egy másik kérdés is felmerül: ki tudjuk-e fizetni a számlákat?
Ha egy kicsit jobban körülnézünk, akkor arra leszünk figyelmesek, hogy egyre több figyelem jut az egészséges táplálkozásra. Sokat figyelünk a külsőnkre, a megjelenésünkre, hogy kívülről minden rendben legyen.
De vajon a bensőnk rendben van? Vajon a belső fázásnak a számláját ki tudjuk majd fizetni? Vagy már ott tartunk, hogy kételkedünk abban, hogy van-e egyáltalán valami, ami a belső fázástól, a lélek vacogásától megmenthetne bennünket?
Vajon a lelkünk nem fázik sokszor? Nem szeretnénk, ha valami, vagy valaki felmelegítené? Nem próbálkozunk sokszor mindennel mi is, hogy felmelegítsük a bensőnket?

„És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.”

Jézus istállóban született. Nem egy szállodában, nem egy meleg, felújított helyen. Nem olyan helyen, ahol az ember szívesen világra hozná gyermekét.
Jézus mégsem fázott. De nem azért, mert édesanyja, Mária bepólyálta. Hanem azért, mert Ő melegített.
Melegítette édesanyját, aki abban a nagy kegyelemben részsült, hogy világra hozhatta a világ Megváltóját.
Melegítette Józsefet, aki nem félt, hogy magához vegye Máriát, mert tudta, Aki benne fogant, Isten Fia, Szabadító, aki megszabadítja népét bűneiből.
Melegítette a valóban sokat szenvedő, fázó, és didergő pásztorokat.
És melegítette a bölcsek lelkét, akiknek pedig mindenük megvolt.  
És melegít azóta is mindenkit belsőleg.
Nem kell megijedni, nem kell félni ebben a világban. A számlát azóta is Ő fizeti. Nekünk csak az a dolgunk, hogy az Ő melegének a csapját megengedjük teljesen.

Jézus a mennyei szeretet melegét hozta el közénk, és annak árát ki is fizette, egyszer, s mindenkorra a golgota keresztfáján.
Mit jelent egyáltalán a karácsony? Mit ünnepelünk valójában?
Azért lett karácsony, mert szenteste az emberek egyszer csak olyan jól kijöttek és kijönnek egymással?  
Nem, a karácsony nem a jó emberek ünnepe, hanem a jó Isten ünnepe.
Ő jelent meg életünk istállójánál, és magával hozta az ünnepet.
Mi vagyunk a szegények, az elesettek, a fázók, a lélekben didergők, még ha mindenünk is megvan.
Mai korunkban, amikor körülöttünk minden összedőléssel fenyeget, be akar jönni hozzánk, hogy rendet tegyen.

Talán ezért vágyik minden ember a karácsonyra. Legalább egy évben egyszer. Hogy a szeretet ünnepén megérezzen és megragadjon valamit abból a rendből, az Isten szeretetének a rendjéből, amelynek jellemeznie kellene az egész emberi életet.
A karácsony Isten ünnepe, és ezért különb minden földi, emberi ünnepnél.
Mert ezen az ünnepen nem fontos a külsőség – bár sokan ennek a bűvöletében élnek.
De nem az a fontos, hogy istállóban vagyunk, vagy fényes palotában, hanem az, hogy Isten behozza az ünnepet életünk istállójába vagy palotájába, és megszenteli azt. Ezért is bánjuk, hogy olyan hamar eltelik az ünnep.
Pedig nem kellene, hogy elteljék olyan hamar: a karácsonyi szeretet, az Isten szeretete mindig ott lehet a szívünkben.
Ha csak a saját ünnepünk volt a karácsony, saját ételeinkkel, italainkkal, ajándékainkkal, akkor valóban hamar, s talán nyom nélkül telik el a karácsony.
De ha engedjük, hogy Isten vegyen szállást az életünkben karácsonykor, akkor a karácsony örökre megmarad, ott marad a szívünkben: született a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.

Egy kis történettel szeretném zárni az igehirdetést.
Egy rendezvényen Anglia egyik leghíresebb színészét megkérték, hogy szavaljon valamit az ott jelenlévő vendégek kedvéért.
A színész bele is egyezett, és megkérdezte a közönséget, van-e valamilyen különleges kívánságuk.
Némi habozás után felállt egy idős lelkész, és azt kérdezte: Uram, el tudná nekünk szavalni a 23-ik zsoltárt?
A színész egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: igen, de csak egy feltétellel – hogy miután elszavaltam, kedves barátom, ön is ugyanezt fogja tenni. Én, – kérdezte meglepetten a lelkész – de hiszen én nem vagyok előadóművész. Mindazonáltal, ha ön így kívánja, megteszem.
Ezután a színész hatásosan, nagy pátosszal elkezdte szavalni a zsoltárt.  Tökéletes volt. Teljesen elbűvölte hallgatóságát, és ahogy befejezte, a vendégek óriási tapsviharban törtek ki.
Majd ahogyan a taps elhalkult, az idős lelkész is kiállt, és ő is elkezdte mondani a zsoltárt. A hangja nem volt különösebben figyelemre méltó, az előadásmódja sem, a hanglejtése sem volt hibátlan. Amikor befejezte, néma csend ülte meg a termet, nem volt tetszésnyilvánítás, de az emberek áhítattal hajtották meg fejüket és szívüket Isten előtt.
A színész felállt. Kezét az idős lelkész vállára tette, és érzelemtől remegő hangon ezt mondta a közönségnek: barátaim, én el tudtam érni a szemeteket és a fületeket. Ez a férfi azonban elérte a szíveteket. A különbség csupán ennyi: én ismerem a 23-ik zsoltárt, de ő ismeri a Pásztort.
Nem a kereteket, a történet kellékeit, a körülményeket, a jászolt, az istállót kell ismerni, hanem a Pásztort.
Az ünnepet követően is törekedjünk egyre inkább megismerni Jézust, és imádkozzunk, hogy Ő töltse be a szívünket mennyei szeretetének melegével, hogy az soha el ne fogyjon egyikünkből sem.
Ámen.

     Jelenések 1,1-8.                Advent 1. vasárnapja
    Jelenések 3,14-22.            2022. december 27.


    Advent 1. vasárnapján az új egyházi év kezdetét ünnepeljük.
Az egyházi év kezdődik tehát az adventi várakozással, és tart a karácsonyon, húsvéton, pünkösdön, s a Szentháromság ünnepe utáni vasárnapokon át egészen az egyházi év végéig, amely zárul majd a reménység, a végítélet és az örökkévalóság vasárnapjával.

Az egész egyházi év szerkezete nagyon szépen fejezi ki, foglalja össze a keresztyén ember életútját.
Várakozunk a megváltásra, egyfajta adventben élünk mi is, várunk a jobbra, szebbre, tökéletesebbre.
Aztán részesülünk a karácsony csodájában, az ígéretek beteljesülésében, Krisztus eljövetelében.
Tanúi lehetünk Jézus értünk hozott munkájának, majd szenvedésének, megváltó halálának.
Együtt kapjuk vissza az élet reményét húsvétkor, a feltámadás ünnepén: van megoldás, van szabadulás az ember számára.
Majd pünkösdkor meggyőződhettünk arról, hogy a mennybe ment Krisztus nem hagyja magára az embert, Szentlelkét küldi, hogy vigasztalja, tanítsa, vezesse, a menny felé emelje a tekintetét.
És jönnek az ünneptelen félév vasárnapjai, hogy az emberben tudatosuljon földi életének igazi értelme és célja.
Közben vesztességeinkkel is számolunk, halottak napján előre ment szeretteinkre emlékezünk, vagy éppen ravatal, koporsó kellett kell megállnunk, de a reménység és örökkévalóság vasárnapján megerősödhetünk abban, hogy nincs olyan földi mélység, fájdalom, szenvedés, amely elszakíthatna minket az Isten szeretetétől.
És ha évente ezt az utat vasárnapról vasárnapra, ünnepről ünnepre végigjárjuk, akkor meggyőződhetünk arról, hogy valóban nem vagyunk elveszettek. Az Úr kezében vagyunk, egyedül Benne reménykedünk, és előre haladunk az időben a mennyek országa felé, az Isten színe elé.
És évről évre, egyházi évről egyházi évre, újra és újra lélekben, hitben megjárjuk ezt az utat, úgy, ahogyan egyik szép énekünk mondja: „Kísérd lépteink éltünk végéig, és ha roskadozva járunk, Benned támaszt hadd találunk, míg elfogy az út, s mennyben nyitsz kaput.”

Erről szól a keresztyén ember életútja, a mi életutunk.
Nyilván nem könnyű. Hogy miért nem? Erről szól a mai advent első vasárnapjára rendelt Ige.

A laodiceai gyülekezetről olvastunk a Jelenések könyvéből.
Laodicea városa gazdag. Kereskedő – és kézműipari város Frígiában, az akkori gyógyászat központja. Sok kereskedőháza és bankja volt. Egyik legfontosabb terméke a fekete gyapjú. Híressé vált orvosainak nevét és képét a helyi pénzérmék őrizték meg. Főleg a szemészet volt fejlett. Itt gyártottak egy olyan gyógyító szembalzsamot, amelyet porrá tört kőből állítottak elő és gyógyította, erősítette a látást.
Mivel Laodicea városa gazdag volt, nyilván a gyülekezet is tagjainak köszönhetően gazdag volt.

Azonban Laodiceában nem az Egyház gazdagságával volt a baj, azért az emberek és a gyülekezeti tagok keményen megdolgoztak.
Krisztus, az angyali üzenet által rávilágít a laodiceaiak valós helyzetére.
Azt mondja Jézus, mert Ő kritikát, azaz ítéletet is tud mondani, elég keményet, hogy kedves laodiceai gyülekezet: „langyos vagy.”
Mire utal ez a kifejezés?
Arra, hogy nem kellően elkötelezett. Megbízhatatlan, hol ilyen, hol olyan, közömbös.
Ez a langyosság abban a meggyőződésben nyilvánul meg, hogy a laodiceaiak meggazdagodtak, gazdagok, és azt mondják: nincs szükségük semmire. Önhittek lettek, lenézőek, és természetesen büszkék a maguk anyagi teljesítményére.

Valahol ez kísért bennünket, mai keresztyéneket.
Önmagunkra tekintő keresztyének lettünk. Közömbösek lettünk egymás iránt, átlagkeresztyének, csak birtokolni akarunk.
A magunk gyarapodásával, meggazdagodásával vagyunk elfoglalva.
Békességünket, nyugalmunkat, vigasztalásunkat nem Istentől várjuk és nem a Krisztus Igéjéből merítjük.
A magunk tökéletességét, nagyszerűségét mások kritizálásával, megítélésével biztosítjuk és tartjuk fenn. Ez valahogy így hangzik: igaz, én sem vagyok tökéletes, de bezzeg a másik…
Az egyházat, a hitet, az imádságot nem egzisztenciális kérdésnek látjuk, hanem úgy vagyunk vele, nem szükséges, de jó, ha van, jó lesz még valamire a legvégső esetben.
Életünk trónjáról letaszítottuk Istent, és a magunk énjét ültettük helyére.
Mint amikor a felvilágosodás korában a szentképeket és szobrokat levették az oltárról, és közönséges utcalányt ültettek az oltár elé helyezett „trónra”, mert az érzékiség volt az isten. Lehet, hogy sokan nem tudják, de éppen a felvilágosodás erkölcstelenségével, liberalizmusával, gátlástalanságával kezdődött az a mélyrepülés, amelynek következtében mára ide jutottunk röpke kétszáz év alatt.
Egy évszázadban több évtized telik el fegyveres háborúval, hidegháborúval, eszmei és ideológiai konfliktussal, mint békével.
És azt mondja Jézus: lehet, hogy gazdag vagy, csak nem látod a valóságot.
Lehet, hogy meggazdagodtál, de nem veszed észre, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen.
Nem kínoz az isteni tisztaság és igazság utáni éhség. Végleg és véglegesen otthon érezzük magunkat itt a földi életben, holott tudnunk kellene, hogy a valóságban azok közé tartozunk, akik „útban vannak”, akik tudják, hogy nincs itt maradandó városuk.

Gazdag vagyok és semmire sincs szükségem – mondják a laodiceaiak.
Valamikor így beszélt a gazdag ember is Jézus példázatában: „Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál!”
És akkor az Úr megkérdezi: „Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?”

S bár lehet, hogy mindenki kikéri magának, hogy meggazdagodott volna, és gazdag lenne, főleg ilyen válságos időkben, és panaszkodunk, hogy ez is drága, az is drága, ezért is, meg azért is többet kell fizetni – mégis roskadásig telt bevásárlókocsikat tolunk ki az áruházakból.
A karácsonyfa alá is odakerül az, amit előre elterveztünk – de vajon, lélekben nem maradunk üresek, szegények, mezítelenek, mert amire igazán vágyunk, azt semmilyen pénz és ajándék nem adhatja meg, mert talán felcseréltük az értékrendet. Mert adventkor nem Krisztust, hanem a saját karácsonyunkat várjuk, és karácsonykor csak a magunk ajándékait adjuk, de nem a Krisztus ajándékát fogadjuk.
A világ és a világiasság elvette az igazi látásunkat, a modernség, a trend, a divat lemeztelenítette a lelkünket, s az önzés, hiúság megnyomorította kapcsolatainkat. S bármivel is világítsunk, dekoráljunk, tesszük melegebbé, meghittebbé otthonainkat, lelkünk attól még didereghet és fázhat…

Ezért tanácsolja Krisztus a laodiceabelieknek, saját nyelvezetükkel, a kereskedés, az üzleti élet nyelvén: vegyél tőlem.
„Vegyél tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.”

Tűzben megpróbált arany nem világi gazdagság, nem banktrezorokban őrzött aranyrudak a gazdaság fedezetére. Hanem igaz, izzó hit, meggyőződés, elkötelezettség. Hova lett Európa keresztyén hite? Hova lettek a keresztyén civilizáció értékei, maradványai – lemondunk saját értékeinkről, szimbólumainkról, a keresztről, a karácsonyfáról sok nyugati nagyvárosban, mert nem erre vagyunk büszkék, hanem a gazdagságra, s holmi értékekkel, szimbólumokkal csak mások érzékenységét sértjük. Engedjük kihúzni lábunk alól az alapot, azt az alapot, amire Krisztus épített és tanított bennünket két évezreden át.
A fehér ruha nem divat kérdése. Hanem az ártatlanság jelképe.  Milyen ruhába öltöztetjük a lelkünket? Tudunk-e küzdeni a bűnnel, a kísértéssel szemben, meg tudjuk-e őrizni tisztának hitünket, gondolatainkat, érzéseinket?
A gyógyító ír, hogy bekenjük vele a szemünket, nem egy egyszerű gyógyászati kenőcs. Hanem a tisztánlátás, a lelki józanság, a józan tisztánlátás gyógyító ereje: az igazság beszéde, az Ige eligazító és utat mutató, valóságot felfedő és életre vezető ajándéka.
Az egyetlen, hatásos szemkenőcs maga Jézus, a világ világossága.  Szavával és Szentlelkével Ő nyitja fel szemedet önmagad helyzetének felismerésére és a körülötted zajló élet helyes megismerésére.

Lehet, hogy olykor keménynek tűnnek Jézus szavai, s mi emberek általában olyanok vagyunk, hogy igazságtalannak tartunk olyan megnyilvánulásokat, amelyek kritikaként érnek bennünket.
De Jézus itt is eligazít minket, mielőtt keménynek és igazságtalannak neveznénk Őt. Azt mondja: „Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!”
A szülő sem azért feddi meg gyermekét, mert nem szereti, hanem éppen azért, mert szereti, hogy jó útra térjen, hogy megmaradjon az igaz úton.
Egyszer egy gyászoló mondta nekem, sohasem értettem, hogy apám miért volt olyan szigorú, és határozott, most már értem: engem féltett, engem szeretett, hogy embert faragjon belőlem.
Jézus félt és szeret bennünket. Nem akarja, hogy elvesszünk. Olykor fenyít, vagy dorgál, de bíztat is: jöjjetek énhozzám.
Jézus azt akarja, hogy megtérjünk, visszatérjünk Hozzá. Ne a világ útján járjunk, hanem a Krisztus útján. Ne a világot kövessük, hanem Krisztust kövessük. Ne a világ gazdagsága után rohanjunk, hanem Krisztusban nyerjünk mennyei kincseket, mert ahol a kincsünk van, ott lesz a szívünk is.

„Az ajtó előtt állok és zörgetek.”
Jézus ott áll az ajtód előtt, az otthonod előtt, a szíved és lelked előtt, zörget, hogy ajtót nyiss, hogy befogadd. Ő jön. Ez az advent.
Ajtót nyitsz Neki advent és karácsony ünnepén? Vagy kinn marad, kívül reked?
Hányszor történik meg, hogy maga az ünnep szerzője és ajándékozója, az advent és karácsony hozója kireked, mert kirekesztjük.
Mint ahogy a világ is tette annak idején: az övéi közé jött és az övéi nem fogadták be őt, saját világába jött, és saját világa nem fogadta be Őt.
Sokszor kireked Jézus az adventünkből, a karácsonyunkból. Mert talán úgy gondolkodunk, mint a laodiceabeliek: meggazdagodtam, nincs szükségünk semmire.
Van mindenünk, van saját igényünk, van saját ünnepünk, saját adventünk és saját karácsonyunk, nincs szükségünk Jézusra.

És akkor csodálkozunk, hogy egyre magányosabbak és csalódottabbak vagyunk a körülményeinkben, a világunkban, a világban zajló eseményekben.
Csodálkozunk, hogy egyre szánalmasabbak, nyomorultabbak, szegényebbek, és valljuk be, lelkileg, kulturálisan, emberi méltóságban, tiszteletben, szeretetben egyre mezítelenebbek vagyunk?

És végül még egy üzenet. Aki beenged – mondja Jézus – vele vacsorálok. Az asztalközösség életközösséget jelent. Jézus megosztotta velünk az Ő életét. Nemcsak azáltal, hogy emberré lett, gyógyított, tanított, hanem úgy, hogy engedte megtörni testét, kiontani vérét értünk, bűneink bocsánatára. És ma is megosztja az Ő életét velünk, asztalközösséget vállal velünk, úgy nevezzük: úrvacsora. A szent jegyek kiosztása, Krisztus ma is megosztja velünk az Ő életét, hogy a szent jegyekben újra és újra részesüljünk az Ő életében és majd az örökkévalóságban.
De ez még nem minden.
Mert még csak most teszi fel Jézus a pontot az i-re: „Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónomon.”
Itt nem csupán arról van szó, hogy Jézust beengedem, és Ő életközösséget vállal velem.
Arról van szó, hogy: aki győz. A győzelemért harcolni, küzdeni kell. Talán lemondani és áldozatot vállalni kell. Nos, a hit győzelme, keresztyénségünk győzelme harccal, küzdelemmel, lemondással és áldozatvállalással jár. Egy életen át tartó harc, küzdelem, lemondás és áldozatvállalás ez. A földi életünkért mindezeket vállaljuk.
A mennyei életünkért vállaljuk? Teszünk valamit azért, hogy örök életünk legyen?

Most az egyházi év elején, Adventet ünnepelve, karácsonyra, majd a többi ünnepre készülve újra végigjárjuk az utat, a keresztyén életútnak egy esztendőnyi szakaszát, míg megérkezünk, és Jézus mennybe nyit kaput.

Kezdjük hát az idei Adventet igazi Krisztusvárással és Krisztusbefogadással, hogy megnyíljon előttünk a jövő, amely felé Jézus vezet, és amelyre Jézus elvezet minket. Ámen.

Épüljetek lelki házzá

Közösségfejlesztési pályázatok által
megvalósult létesítmények átadása

Tiszadob
2022. november 20.

1. Kor 3,9-18.
1.Péter 2,5.

    Szeretettel köszöntöm kedves Testvéreimet az Úr Jézus Krisztusban.

Ma az egyházi év utolsó vasárnapját ünnepeljük. Mához egy hét advent első vasárnapja, az új egyházi év kezdete.
A mai vasárnap elnevezése örökkévalóság vasárnapja.
Nyilván, mindnyájan törekszünk az örökkévalóra, a maradandóra, a tartósra, arra, amit nem kezd ki az idő vasfoga. Ami generációkon keresztül megmarad, érvényes, hatékony, célt – és irányt mutató. Mert csak így lehet, érdemes élni, jövőt tervezni, életet, közösséget, nemzetet, világot építeni.

Talán az isteni gondviselés az, hogy olyan Igét üzent a számomra az Örökkévaló Isten a mai vasárnapra, amely szépen fejezi ki mindazt az óhajunkat, vágyunkat, akaratunkat és reménységünket, amiért ma, itt a tiszadobi Református Templomban összejöttünk.
Egyetlen szóban kifejezve ez nem más, mint épülés, építkezés.

A pályázatok során megvalósult létesítmények is ezt szolgálják, ezt hirdetik. Épülni. Közösséggé formálódni.

Szeretnék most az Igére koncentrálni, azt hirdetni és átadni mindnyájatok számára. Meglátjátok, érdemes az Igére hallgatni, azt befogadni, megtartani és megcselekedni.

Az épülés, az építkezés minden korban fontos volt. Fontos lesz. Épülnek lakóházak, családi otthonok, épülnek gyárak, üzemek, épültek és épülnek templomok.

Talán felmerül a kérdés: minek a templom, ha Isten nem lakik benne? Minek az Isten háza?
Isten, aki a menny és föld Ura, a teremtett világba sem férne bele, hiszen azon felül van. Ő teremtett mindent. Időn, múlton, jelenen és jövőn túlmutató valóság. Isten nincs helyhez és korhoz kötve. Ő öröktől fogva való és örökkévaló.
Mégis, miért van szüksége az embernek, hogy templomok épüljenek.
Egyszerűen azért, hogy legyen egy olyan hely, ahol azok, akik szeretik Istent, szeretik Krisztust, szeretik az isteni törvényeket, szeretik a krisztusi értékrendet és életformát, akik vágyakoznak Isten után és szívből követni akarják Krisztust, összejöhessenek, hogy hitükről és Krisztusba vetett reménységükről vallást tehessenek.

Itt találkozhatunk Istennel, megismerhetjük az Ő akaratát, meghallgathatjuk az Ő üzenetét, elfogadhatjuk az Ő iránymutatását a mindennapi életre nézve, a helyes cselekvési rendet akár a közéletre, a gazdaságra, vagy éppen a politikára tekintettel.
A templom az a hely, a kultusz hely, ahonnan a kultúra származik, ami meghatározza az életünk, gondolkodásunk, szellemiségünk, értelmünk minden rezdülését.

Azért épültek és épülnek templomok, hogy az Isten népe, a keresztyén nép, a Krisztus megváltottjai találkozhassanak nemcsak egymással, hanem Urukkal. Mért Jézus azt ígérte, és ez ma is így van, létszámtól függetlenül, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az Ő nevében, ott van közöttük.

Miért van szükség erre? Idézzük Igénk kulcsszavát: épüljetek.
Isten építeni akar. Téged, engem, mindnyájunkat.

Itt mindjárt felmerül a kérdés, miből, mi által építkezünk? Mi magunk, a gyermekeink, az unokáink, a közösségeink, a társadalmaink, országaink, nemzeteink, kontinenseink?
Isten építeni akar bennünket.
Vannak intézményeink, amelyeket felépítettünk, vannak kórházaink, ahol betegeket gyógyítunk, vannak iskoláink, ahol gyermekeket nevelünk és tanítunk, vannak játszótereink, ahol a gyermekek együtt játszhatnak, vannak kondicionáló termeink, ahol testünket építjük, mondjuk, egészségmegőrzés céljából.
De Isten ennél az emberi épülésnél és építkezésnél többet akar.

Ő a lelkünket, a hitünket, a reménységünket, az emberségünket akarja építeni.

Mert egy épület lehet kívülről akármilyen szép, román stílusú, gótikus, árpád-kori, vagy akármilyen modern, mint a Művészetek Palotája, lehetnek ezek az épületek akármennyire is időtállóak, 1000, 500, 200, vagy 50 évesek. Ezek az épületek még nem tartanak meg – csupán emlékeztetnek – hogy volt itt valamikor egy ötszáz fős gyülekezet, volt itt keresztyénség, hitvalló Krisztus népe, volt itt egyszer egy kultúra, civilizáció, de elmosta a történelem, a népvándorlás, a hitetlenség, az erkölcstelenség, a modernség. És mi maradt utána? Szétszakadt közösségek, eltávolodott családtagok, idegenbe szakadt gyermekek, létbizonytalanságban, sorsukat kereső magányos egyének, egymással szembefordult emberek…

Most mégis azt mondja Isten: épüljetek. Mint élő kövek, épüljetek lelki házzá.

Épüljünk, mert rombolás van éppen elég. Sőt, a rombolás erejét és hatalmát tapaszaljuk nap, mint nap.
Nem föltétlenül a háborúra gondolok, ahol épületek, közművek válnak a lángok martalékaivá. Az, ha fizikailag megtörténik a rombolás, a háború, a szankció, a megszorítás, akkor el kell mondanunk, hogy valami már sokkal korábban lerombolódott: a lélek. A hit. Az érték. Az emberség. Mondja meg már valaki nekem, milyen érték indokolja a háborút, s a háború meghosszabbítását?
Sajnos azt kell mondanunk, hogy mai világunkban minden értékre való hivatkozás csak fedő sztori és magyarázkodás, hogy mit miért teszünk, vagy mit miért nem teszünk.
És nem mehetünk el szó nélkül amellett, még egy igehirdetésben sem, hogy a romboló erők mit tesznek közösségeinkkel, családjainkkal, gyermekeinkkel, keresztyén értékrendünkkel, keresztyén civilizációnkkal. Nem vagyunk balekok. És ne várja el ezt tőlünk senki sem.
Mert az igehirdetés nemcsak arról szól, hogy „szeressük egymást gyerekek.”
Az igehirdetés arról is szól, hogy épüljetek fel lelki házzá.
Minden háznak van alapja. Ha nincs alap, összedől az épület. Aki fövényre épít, azt elsodorja az ár. Aki kősziklára épít, megmarad.
A 18-ik zsoltárban olvassuk: az Úr az én kősziklám, nála keresek oltalmat.
Egyetlen örök és megtartó kőszikla van: az Úr. Krisztus. Az Ő Igéje és beszéde.
Minden más, csak részigazság, részletkérdés. És minden rész, csak elkülönít, elválaszt, megoszt, egymás ellen fordít.
Az emberiséget megosztják az eszmék, az ideológiák.
Nem mintha egyikkel, vagy másikkal baj lenne. Mert van mindegyikben részigazság. De aki a teljességet bírja, annak van igazi rálátása az életre, a világra, a múltra, jelenre és jövőre.
Minden emberi gondolat, első hallásra legyen az bármennyire is tetszetős, kapós, divatos – mégis megoszt.
Megoszt az eszme, az ideológia. És annak nevében különbséget teszünk, üldözünk fizikailag, vagy lelkileg, diszkriminálunk, likvidálunk, vagy éppen karaktergyilkosságot követünk el.
Hivatkozunk közben emberi jogokra, de az emberi jogok címszó alatt nem teszünk mást, mint elválasztjuk egymást: elválasztjuk az embereket, szembefordítjuk a közösségeket, éket verünk a családtagok közé, gyermekek és szülők közé, a nemek, férfi és nő, apa és anya közé.
A mai világban zajló folyamatok, bármilyen címszó alatt is történjenek, nem építenek, hanem inkább rombolnak.

Itt megint csak feltesszük a kérdést.
Mi az, Ki az, ami, Aki épít bennünket?
Ki által épülünk? És mire, milyen alapra építünk?  
Mi most azért vagyunk együtt, hogy épüljünk. Ahogy egyik szép énekünk mondja: „Isten szívén megpihenve, forrjon szívünk egybe hát”.

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, Tiszteletes Úr, ön jobboldali, baloldali, esetleg liberális?
Azt válaszoltam: én keresztyén vagyok.
Nem az a kérdés, honnan jöttél, ki voltál, mit követtél, ki, hogyan győzött meg, vagy kötelezett el téged egy bizonyos emberi elmélet, eszme mellett. A fontos az, hogy keresztyén vagy, Krisztushoz, a Megváltóhoz, Istenhez tartozol.

Erre kell építened. Így kell épülnünk, mint lelki kövek, egy olyan néppé, egy olyan közösséggé, amely nem csupán földi, emberi, hanem mennyei és isteni.
Tudunk-e mi így hazamenni ebből a szent hajlékból, és majd visszajönni alkalomról alkalomra, hogy Isten népe vagyunk?

Épüljetek, épüljünk lelki házzá, amelynek alapja Krisztus.
Amikor építkezünk, és új lakásba költözünk, akkor egy-egy dobozba bepakoljuk a tárgyainkat.
Pakold be te is mindenedet, a gondolataidat, érzéseidet, meggyőződésedet, és vidd át, költöztesd át: hova? Az Isten házába.  A gyülekezetbe. Az Isten népébe. Hogy életed épülete örökre megálljon, megmaradjon.
Szeresd a jelenedet, szeresd Istenedet, szeresed az Egyházadat, a Gyülekezetedet, a templomodat. Szeresd és fogadd el azt a jövőt, amelyet Isten készített a számodra, mindnyájunk számára az Ő országában. Ámen.

Hallgassatok rám - Szentháromság után 17. vasárnap

            Ézsaiás 43,11-21.                            Szentháromság után 17. vasárnap
            Ézsaiás 49,1-6.                                2022. október 9.

    A múlt vasárnap a teremtés ünnepére gyűltünk össze, arról beszéltünk, hogy Isten csodálatos világot teremtett a számunkra, áldással és gazdagsággal teljeset, nyilván a bűn miatt megbomlott a teremtési rend, s mindaz a kár, baj, gonoszság, igazságtalanság, ami a világban történik, az ember Istentől való elfordulásának és engedetlenségének a következménye.

A mai vasárnapra rendelt Ige a küldetésről szól nekünk. Arról a küldetésről, amivel Isten ruházza fel a teremtés koronáját, az embert.
Hogyan kezdődik a küldetés?
Úgy, hogy az ember Istenre hallgat, meghallja az Ő szavát, befogadja, és a szerint cselekszik.
Ezzel a felszólítással kezdődik a mai vasárnapra rendelt Ige: „Hallgassatok rám”.
Először is választott népéhez szól Isten, ahhoz a nemzethez, amely fogságban szenved. De már érkezik a szabadítás pillanata.
Megbukik a babiloni birodalom, és helyére lép egy másik nagyhatalom, Perzsia, óriási területet ural, Indiától Görögországig, s a görög szigetek északi fekvésétől, a Kaukázustól egészen Etiópia déli határáig húzódik. Szigetek és nemzetek százai, ezrei tartóznak Perzsia fennhatósága alá.
Kétszáz évig is eltartott ez a fennhatóság – talán nemcsak azért, mert szigorú, erős katonai birodalom volt, hanem inkább azért, mert Perzsia tudott egy titkot, amit aztán a rómaiak is követtek: ahhoz, hogy a népek békességben éljenek, a birodalom stabil maradjon, meg kell hagyni a népek nemzettudatát, de legfőképpen vallását.
Csak így lehetett megnyerni az elnyomott és leigázott népek jóindulatát, ha a legszentebb dolgot békén hagyták: a vallást, a népek hitvilágát. Bár súlyos adókat vetett ki a birodalom, de a vallás szabad gyakorlását nem tiltotta meg: nem volt uniformizálás, globális egységbe tömörítés, olvasztótégelybe öntés.
Izrael népét visszaengedi hazájába, megengedi, hogy újjá építse a jeruzsálemi templomot.
Izrael népében pedig felcsillan a remény. Van szabadulás. Van szabadítás. Szabadítás minden népnek, minden szigetnek.

Ez a küldetés: hirdetni Isten szabadítását. Nem azért, mert nagylelkű az éppen aktuális birodalom, hanem azért, mert belátja, Isten a történelem Ura, és van valami, ami az elnyomás ellenére is a hatalmak és a birodalmak fölé emelkedik: a hit, az Istenhez való tartozás szabad megvallása.

Ézsaiás belekiáltja a nagyvilágba Isten szavát: „hallgassatok rám, ti szigetek, figyeljetek távoli nemzetek.”

Isten szava mindenkihez szól, minden földrésznek, minden nemzetnek.
Szól hozzánk ma is – szól az egész világnak.
Van szabadulás és szabadítás – van reménység – de van-e valaki, aki ma így belekiált a világba?
Van-e valaki, aki hangosan szólja az Úr szavát, üzenetét, a szabadítás ígéretét, amikor a sajtó, a közvélemény, az internet teljesen mással van elfoglalva: menekültáradat, környezeti katasztrófák, járványok, háború, vádaskodások és egymásra mutogatások, bűnbakkeresések, megbélyegzések.
Van egy hely, van egy alkalom, amely mindennap, de vasárnaponként leginkább, az egész világ fölé magasodik: a templom, az igehirdetés alkalma, a hit megvallásának pillanata.
Mert meg vagyok győződve arról, hogy bármilyen szabadnak és demokratikusnak nevezik is ezt a mai, szép, új világot, mégis rabságban vagyunk – a korszellem, a trend, a fősodor, a nagyhatalmak által diktált iránykövetés és normakövetés kényszerű rabságában.
Mögöttünk a múlt, minden elfelejtett nehézségével, de előttünk a jövő félelemmel és szorongással, bizonytalansággal, sok helyen kétségbeejtő útkereséssel.

Mit tesz ilyenkor az ember?
Miért aktuális ez az Ige? Éppen azért, mert az ember, a mai ember, akár önző gazdagságában, akár kínzó magányában, akár közönyös magatartásában, akár kényelmes életvitelében, de elszigeteli magát. Bezárja magát élete kis szigetének a világába. Nem mozdul ki, nem keresi a közösséget, ott a számítógép, a televízió, az internet, a facebook, a messenger, az instagram, a tik-tok oldalak.
Úgy érzi, hogy bár személytelenül, de részese a világnak, közben élete és kis családja bezárt szigetecskéjén él.
Milyen a te szigeted, amelyet kialakítottál magadnak? Ahova nem engedsz be másokat? Ami csak a tiéd, és igyekszel távol tartani magadtól minden hírt, befolyást, igyekszel nem állást foglalni, mert félő, hogy a véleményed nem egyezik sokakéval. Például a tudatlanokéval, a megtévesztettekével, a gyűlölködőkével, az istentelenek és hitetlenekével.
Melyek azok a szigetek, ahova be kell hangoznia Isten szavának és a szabadítás evangéliumának?
A szigetek azok a helyek, ahol híján van a szeretet, ahol semmit nem tudnak Istenről, ahol nincs béke, könyörület, irgalom, igazság, ahol nagyon hiányzik az, hogy megjelenjen valami más, valami jobb, valaki jobb?

És lehet, hogy a Te szigeteden is meg kell jelennie valami jobbnak, biztatóbbnak, vigasztalóbbnak, reményt adónak. Lehet, hogy elhagyott az erőd, a kitartásod, az életkedved, a hivatástudatod, de jönnie kell valakinek, aki felemel és tovább vezet, aki azt mondja: már az anyaméhben ismertelek téged. És elhívtalak, hogy meghalld a hangomat, és tovább add.
Szolgám vagy – minden keresztyén ember Isten szolgálatában áll – Isten gyermekei vagyunk – ez az a ráébredés, amelyre szükségünk van a magunk szigetvilágában.
Életünk nem céltalan, hanem tartalommal teli, lehet, hogy sokszor nem érezzük a sikert, a munkánk eredményét, de vetjük a magot, vagy, ahogy az egyik zeneszám írja, „míg mások döntik, mi ültetjük a fenyőt…”
Isten értelmet és célt adott az életünknek. A szavunknak, a beszédünknek. Csak ki kell szabadulnunk a szigetünk rabságából, erre a szabadításra csak Isten képes.

Miért is adott célt és értelmet Isten az életünknek, a beszédünknek, a szavainknak?
Ezt így fogalmazza meg a próféta: „éles karddá tette számat.”

Igen, a mai hazugságokkal és megtévesztésekkel, propagandával és álkultúrával teletömködött világunkban Isten beszéde, amelyet szólunk, hirdetünk, olyan, mint az éles kard.
Vág, sebet ejt, szúr, öl – belevág a bűn epéjébe, sebet ejt a bűn felfuvalkodottságán, szúrja a hamisak és álnokok szemét, megöli mindazt a rosszat, ami pusztítani akarja Istentől kapott életünket és értékeinket.

Most egy ilyen harc van a világban: a teremtési rend, és az eszmei progresszió harca. Szörnyű agymosás folyik a világban. De még vannak keresztyén módon gondolkodó felnőttek és gyermekek.
Egyik okos kis harmadikos hittanos gyermek mondta Dobon, nem tudok mit kezdeni ezzel az Ivánnal, mindig azt mondja, amikor hittanra jövök, hogy az ember majomból lett – de én hiába mondom neki, hogy az édesanyám hasikájában sem voltam majom, hanem ember voltam, most is az vagyok, igaz, hogy még gyerek, de ember vagyok.
A mai nyugat eszmei világa már Sodomát és Gomorát idézi, múlt héten olvastam, hogy Németországban megnyílik az első olyan óvoda, ahol már egynemű párkapcsolatra tanítják a három-öt éves gyermekeket.
Igen, bezárkózik, elzárkózik a mai emberiség Isten elől, a teremtési rend elől, s a maga eszmei, ideológiai szigetén kizárólagosságra törekszik. S kizárólagosságra törekszik az egész világon. Mindennek helye van az ég alatt, minden ál- és szubkultúrának, csak Istennek, és a teremtési rendnek nincs.
Egy ilyen világban valóban éles kard az Isten Igéje és beszéde, ezért gúnyolják, háttérbe szorítják, ódivatúnak tartják.

Néha valóban úgy érezzük mi is, mint a próféta, hogy „hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet.”
Mégis az a vigasztalásunk, bátorításunk, erősségünk és bizalmunk, hogy: „az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél.”

Csak kiálts, add tovább az Úr szavát a szigeteknek, a távoli nemzeteknek – minden saját élete szigetén élő gyermekednek, hozzátartozódnak, hadd hallják ők is az Úr szavát, a szabadítás evangéliumát.
Bármikor, bárhol megteszed ezt, nem hiábavaló fáradozás – Isten tudja, hogy mikor lesz belőle termés, haszon, hitre jutás, megtérés.
Ha az emberek nem is, de Isten nagyra becsül – ő értékeli minden fáradozásodat, munkádat, szavadat, Isten Igéjét továbbadó szándékodat és magatartásodat. Még akkor is, ha rövidtávon nincs kézzelfogható eredménye.
Tudnunk kell tehát, hogy minden tettünk és cselekedetünk nem emberi megítélés, hanem Isten ítélete alá kerül.  És Isten az, aki még rajtam, rajtad, mindnyájunkon is képes megmutatni az Ő dicsőségét: hogy ebben a világban lehet másként élni, másként cselekedni, másként gondolkodni, nem úgy, hogy több legyen a romlás, a szenvedés, a háború, a gyűlölet, hanem hogy több legyen a szeretet, a megértés, a békesség, a reménység.
Erre, úgy látszik, a mai világhatalom és kormányok többsége nem képes, de nem is akarja, de azért mi józan ésszel, hittel és Igével átitatódott ítélőképességgel figyelmeztethetjük egymást. S mint „apró cseppekből lesz a zápor” – ahogy egy régi latin közmondás tartja, mi is apró cseppenként mégiscsak elindíthatjuk ezt a világot, szigeteket, nemzeteket egy változás irányába, amelyen rátalál ez a világ is a kegyelemre, az irgalomra, a felismerésre, hogy csak Istennél van élet, Istennél van szabadítás.

Bár mi kevesek vagyunk, mint Ézsaiás, hogy helyreállítsuk a világot, visszatérítsük az emberiséget, de van valaki, aki a népek világosságává lett, aki által eljut Isten szabadítás a föld határáig: Ő Jézus Krisztus.

Rémisztő a világ, távoliak és elérhetetlenek a szigetek. Fáradt és tehetetlen, szomorú és elárvult, csalódott és kiüresedett állapotunk ellenére hozzánk szól az isteni küldetés: „légy az én szolgám”! Merjük vállalni a kiállást! Merjük vállalni azt, hogy Isten minket kiválasztott. Már akkor, amikor arról fogalmunk sem volt. Kiválasztott a példaadás, kiválasztott a megszólalás feladatára. És ha egyszer ki lettünk választva, nem tehetjük meg, hogy csendben, háttérbe vonulva várjuk, hogyan dől össze a világ, hogyan önt el az ínség tengere, hogyan vesztik el utolsó kapcsolataikat is a szigetek. Mondjuk hát ki: „Hallgassatok rám, ti szigetek!” Ámen.

Az Úr szabadító eszköze

    Jeremiás 38,7-13.                                 A forradalomra emlékezve
    Jeremiás 39,15-18.                               2022. október 23.



„Hajlékod az örök Isten, alant vannak örökkévaló karjai” – ezekkel a szavakkal áldja meg Mózes halála előtt Izrael népét.
Azt a népet, amelyet Isten csodálatos módon szabadított ki az egyiptomi rabszolgaságból, és tartott meg a pusztai vándorlás során.
Izrael népe ott van már az ígéret földjének határán. Mózes emlékezteti népét Isten megtartó szeretetére.
„Hajlékod az örök Isten, alant vannak örökkévaló karjai.”
Ez az Ige azt jelenti, hogy Isten hatalmával lenyúl a mennyből és megtart.
A magasban él az Úr, de itt lenn, az övéi életében folyamatosan jelen van és munkálkodik.

Isten bárkit, bármikor felhasználhat arra, hogy szabadító tettét véghezvigye. Nem kell föltétlenül Mózesnek, prófétának, bírának, vagy zsidó királynak lennie. Lehet az egy idegen birodalom királya, pl. Círus perzsa király, vagy éppen Ebed-Melek, etióp származású királyi szolga.
Isten Ebed-Meleket használja arra, hogy Jeremiás prófétát a szó szoros értelmében megtartsa, a fizikai értelemben vett mélypontról is kiemelje.
A mai vasárnapon, amikor az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékezünk, ennek a történetnek az üzenetét keressük a mi jelenünk és jövőnk számára.

Ebed-Melek magyarul azt jelenti, hogy a király szolgája. Ebed-Melek tehát királyi szolga, magas rangú képviselő a Cidkijjá (Sedékiás) király palotájában.
Isten őt használja fel arra, hogy Jeremiás prófétát kimentse a halálos veszélyből.
Jeremiást egy vízgyűjtő ciszternába dobják, mert olyasmit prófétált, ami nem igazán tetszett a királynak. Jeremiás azt hirdette, hogy Jeruzsálem már elveszett, Isten ítélete visszafordíthatatlan, hiába védekezik a király, a hadsereg – a babiloni birodalmat nem lehet megállítani, már lerohanta és földönfutóvá tette az egész országot, csak Jeruzsálem maradt talpon – minden további dacos ellenállás inkább csak növeli a babiloni király Nebukadneccar megtorló haragját. Jeremiást, a király és a nép vezetői, árulónak tartották, de nem merték megölni, inkább leengedték egy sáros, nedves ciszternába, ahol menthetetlenül elpusztul, így halála természetesnek tűnik.
Ebed-Meleknek, még a város bukása előtt – olvastuk a lekcióban – helyén volt a szíve. Reménykedett Istenben – és arra kérte a királyt, hogy emeljék ki Jeremiást a ciszternából. A király engedett Ebed-Meleknek – ez után a királynak még lett volna alkalma arra, hogy megfogadja Jeremiás tanácsát, de nem tette. Természetesen az ítélet beteljesedett. Jeruzsálem elveszett.

Mit is szeretnék a mai vasárnapon ebből a történetből röviden és egyszerűen kiemelni?
Azt, hogy Istennek vannak eszközei, hogy tervét, elképzelését, szabadító tettét magvalósítsa egy ember, egy nemzet, egy nép életében.
Olvasva ezt a történetet arra gondoltam, hogy október 23-án ez a történet azt is üzeni mindnyájunk számára, hogy a keresztyén ember a nemzeti ünnepen nemcsak emlékezik a múltra, hanem mindenképpen hálával tekint vissza mindazokra a bátor hősökre, akik hazánk szabadságáért, függetlenségéért a helyükön voltak – akkor és ott – 1956-ban.
Nagyon sokan voltak, akik hívő emberként mindezt Isten eszközeként élték át.
Voltak kritikus helyzetek, amikor a hitért, a meggyőződésért, a szabadságért, a függetlenségért, az igazságért akár az életet kellett kockáztatni. Hányan kockáztatták az életüket, és hányan adták az életüket 1956-ban a magyar szabadságért? Wittner Máriát, az egyik utolsó szabadságharcost a hetekben kísérték utolsó földi útjára.

Ebed-Melek is kockáztatott. Ő híres ember volt, királyi főtisztviselő. Isten őt eszköznek használta, hogy kiszabadítsa Jeremiást, hogy ez által esélyt adjon a királynak, és szent városnak a tragédia elkerülésére. De a király nem hallgatott a próféta szavára, nem volt hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, inkább engedte lerombolni Jeruzsálemet.
Mintha ugyanez történne megint a szomszédunkban, senki nem akar tárgyalóasztalhoz ülni, inkább földig bombáztatják Ukrajna városait.

De ez a történet azt is üzeni, hogy nem kell feltétlenül híres embernek lenni ahhoz, hogy Isten eszközei legyünk, hogy áldássá legyünk mások számára.
Nekünk manapság, kritikus helyzetekben, nem kell az életünket kockáztatnunk, vagy odaadnunk, amikor országunk kerül nehéz helyzetben a háborús válságok és szankciók miatt.
De gondoljunk világi vezetőinkre, akik között sok istenfélő, keresztyén ember van, akik keresztyén hittel és értékrenddel felvértezve azon fáradoznak, hogy ez az ország, a mi hazánk, minden nehézség, válság, veszélyeztetettség ellenére fennmaradjon, megmaradjon, gyarapodjon, vagy, hogy elviselhetőbb legyen az a negatív tendencia, amely felé örvényszerűen sodródik a világ.

Soha nem könnyű ebben a világban élni, döntéseket hozni, felelősséget vállalni, kritikus helyzetek mindig voltak, vannak és lesznek – nemcsak 56-ban, hanem 2022-ben, vagy 2023-ban, vagy bármikor. De aki kritikus helyzetben is a helyén van, aki Istentől kapott felelősséggel a helyén van, az ma is Isten eszköze lehet. Éppúgy, mint Ebed-Melek az ószövetség idején.

De ha a vezetők nincsenek a helyükön, ha a vezetők nem tudnak, és nem akarnak Istenre, a krisztusi értékrendre figyelni, ha a vezetőket csak az érdekek, és a különböző megfelelési ösztönök és kényszerek vezérlik, akkor egy időre valóban megpecsételődhet egy ország, egy egész kontinens sorsa.
Úgy érzem, nemzeti ünnepünkön időszerű a Timóteushoz írt első levél második részének felhívása: „tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben.”
Ha semmi mást nem tennénk, csak imádkoznánk, már az is segítség és erő a megtartásra, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk. Ebben mi is eszközök lehetünk.

Az Ige üzenete abban akar megragadni mindnyájunkat tehát, hogy Isten eszközei lehetünk mások számára: azok számára, akik mélységben, mélyponton vannak. Akik betegek. Akik gyászolnak. Akik elveszítették tájékozódó képességüket e világban, akik tanácstalanok és céltévesztettek, akiknek véleménye megvezetések és manipulációk eredménye.  
A reménytelen helyzetben levőnek tudjuk-e képviselni a reménység Istenét? Tudjuk-e szólni a józanság hangját? A fősodorral, az elvárttal ellentétben – mert kezd úgy tűnni, hogy csak-csak elhangzik és elterjed, bár nem átütő erővel, a józanság hangja Európában, megtapasztalva a zuhanás mélységeit, a létveszély félelmét, amikor a legutóbbi brüsszeli tanácskozáson sok ország ellene mondott az újabb gázár szankciónak.  A kérdés, vajon képes lesz ez a világ, ez az Európa korrigálni téves útjait, fog-e tudni önállóan gondolkodni, cselekedni, szabadságával élni, vagy megadja magát a tengerentúli Birodalom minden gazdasági érdekeinek és kívánalmainak?

Jó, ha tudjuk, hogy ma a függetlenséget nem a határok sérthetetlenségében mérik.
A szabad piac határokon átível.
A szabadság, a függetlenség olyan területekre is kiterjed, amelynek semmi köze a meghúzott határokhoz, vagy az idegen tankokhoz, katonákhoz.
És ma éppen egy ilyen világban élünk. Lelkileg, szellemileg, vallásilag, gazdaságilag, pénzügyileg, kulturálisan megtartjuk-e azt, ami a miénk, megőrizzük-e őseink örökségét, vagy mindent feladunk, odaadunk?

Ami még fontosabb: ha nem szabad a lelked, ha kiteszed magad minden mentális nyomásnak és propagandának, akkor miért és mitől nevezed magad szabadnak?
Szabad az, akinek van sziklaszilárd keresztyén hite.
Szabad az, aki nem emberekben, hanem Istenben hisz és bízik.
Szabad az, akinek nem emberei, haverjai, érdekkörei, befolyásai vannak, hanem Istene.
Szabadság ott van, ahol szól az Úr és érvényesül az Úr törvénye, üzenete, teremtési rendje.
Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.

Van még egy másik nagyon fontos üzenete is ennek az Igének.
Ebed-Meleknek még mást is mondott az Úr Jeremiás által: éspedig azt, hogy jön az ítélet, de én, megszabadítalak téged. Az ítélet megtörténik, de neked, Ebed-Melek, nem kell félned, „mert nem kerülsz azoknak az embereknek a kezébe, akiktől iszonyodsz.”
Hatalmas kijelentés ez napjainkban is.
Tehát nem lesz szebb és nem lesz jobb a jövő. Lesznek ítéletek, lesznek bajok, lesznek nyomorúságok, lesznek szenvedések.
Jézus mondja: „megsokasodik a gonoszság, és a szeretet sokakban meghidegül.”
De vannak kegyelmi idők.
Ha Istenfélő vezetőink vannak, aki keresztyén elkötelezettséggel vezetik az országot, az kegyelmi idő. Természetesen egyetlen államrendszer sem lehet tökéletes, egyetlen politikus sem, még ha keresztyén is, mi lelkészek sem vagy tökéletesek – sőt, ahogy Pál mondja: „a bűnösök között első vagyok én.” Mégis, ha olyan vezetőink vannak, akik igyekeznek Istenre is figyelni, és Isten eszközeiként cselekedni: kegyelmi idő.
Talán kegyelem az, hogy még mindig nem kerültünk azoknak a kezébe, akik iszonyatot hoztak és hoznának hazánkra. Az, hogy mit mondanak és újságcikkeznek, meg beszélnek rólunk néhány ezer kilométerrel odébb, nyugaton, talán már nem sokakat érdekel: ismerjük már minden szavukat, gondolatukat, forgatókönyvüket, indulatukat – de mi magyarok nem törünk meg. Elvégre 56-os nép vagyunk. Ezt nem értik a nyugatiak és itthoni partnereik.
De midig ébernek kell lennünk. Hiszen – mint említettük - Jézus Krisztus szavai szerint – a világ nem jobb lesz, hanem egyre inkább eltávolodik Istentől.
De Isten kegyelme munkálhat áldásos időszakot egy-egy ország életében.
Bár az 1956-os forradalom elbukott, de annak az időnek a kegyelméből és áldásából, igazság – és hazaszeretetéből, szabadság – és függetlenségvágyából ma is meríthetünk.
Még annak ellenére is, hogy az ellenérdekelt erők akkor leverték a forradalmat, és ezreket végeztek ki, és százezreket nyomorítottak meg.
Ne legyenek illúzióink. És ne legyenek kételyeink afelől, hogy ellenérdekelt erők ma is vannak, és mindig lesznek, külföldön és belföldön, és szeretnék leverni a csendes forradalmakat, a lelki forradalmakat, az értékek forradalmát, a hit forradalmát, a keresztyénség forradalmát, a nemzetállamokat, a népek szabadság – és függetlenségvágyát.
A fontos az a mi számunkra, hogy soha ne feledjük el, hogy akár milyen mélységben, mélyponton vagyunk, az sohasem a végpont.
Mert Isten megtartó kezében vagyunk, s ez a megtartó kéz átsegít minden nehézségen, szenvedésen, átsegít minden ítéleten, s átsegít a halálon is, hogy megérkezzünk a legnagyobb megtartás és szabadítás hazájába, Isten országába.

Hálával hihetünk és reménykedhetünk ebben, úgy, mint egyén, gyülekezet, Egyház, család, nép és nemzet, mert:
„Hajlékunk az örök Isten, alant vannak örökkévaló karjai.” Ámen.

Énekajánlás: 642. „Hatalmas Isten! Népek közé szórva…”

Digitális énekeskönyv: https://enekeskonyv.reformatus.hu/digitalis-reformatus-enekeskonyv/

Bűnvalló imádság (Kálvin)

Úr Isten, örökkévaló és mindenható Atyánk! Íme, egybegyűltünk itt és a szentek egyességében, az angyalok és üdvözült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat. Megvalljuk és megismerjük Szent Felséged előtt, hogy szegény bűnösök vagyunk, bűnben fogantatva hajlandók minden rosszra, és soha meg nem szűnünk áthágni szent rendeléseidet. Mikor ezt cselekedjük, igazságos ítéletedből romlást és kárhozatot vonunk magunkra. Mindazáltal, Uram, bánjuk, hogy Téged megbotránkoztattunk, s kárhoztatjuk magunkat és bűneinket igaz bűnbánattal kérve, hogy a Te kegyelmed jöjjön segítségül minékünk. Alázattal kérünk, szerető, irgalmas Atyánk, hogy könyörülj rajtunk. Töröld el bűneinket, növeld és sokasítsd meg rajtunk napról napra Szentlelked ajándékait, hogy igaz bűnbánatunk teremje a megtérés gyümölcseit, amelyek kedvesek Teelőtted. Vallást teszünk azért a Te színed előtt, hogy egyszülött Fiadban, a mi Urunk Jézus Krisztusba vetjük egyedül hitünket és reménységünket, bizonyosak lévén afelől, hogy hit által részeseivé lehetünk a Te benne kijelentett kegyelmednek, melyet adj meg nekünk itt és az örökkévalóságban, az Ő nevéért. Ámen.
(Kálvin János)

A hamis bíró - Végítélet vasárnapja 2022

1 Mózes 18,22-33.                                Végítélet vasárnapja
Lukács 18,1-8.                                       2022. november 13.


A mai vasárnappal együtt már csak két vasárnap van ebből az egyházi évből, nemsokára belépünk az adventi időszakba. Az egyházi év utolsó vasárnapjai az eljövendő világra irányítják a tekintetünket.
A mai vasárnap elnevezése: végítélet vasárnapja.
Ennek a vasárnapnak a témája Jézus visszatérése és ítélete az ember, és a világ felett. Jézus visszatérése és ítélete egyben elhozza az igazságot is. Isten igazságot szolgáltat mindenki számára.
A korabeli egyházat ebben a tekintetben a „szent türelmetlenség” jellemezte, hiszen a keresztyénüldözések idején az egyház valóban várta az isteni igazságszolgáltatást.
Az isteni igazságszolgáltatás azonban nemcsak a végső időkre irányítja a tekintetünket, hanem arra is figyelmeztet, hogy amíg az eljön, mi magunk is rendezzük dolgainkat, mind embertársainkkal, mind pedig az örökkévaló Istennel.

A felolvasott történetben Jézus Krisztus a kitartó hit példáját tárja elénk, amely abból a meggyőződésből indul ki, hogy kérése meghallgatásra talál és igazságot szolgáltatnak a számára.
Élt egy városban egy hamis bíró. Súlyos jelző volt ez abban az időben.
A hamis bíró részrehajló volt, megvesztegethető, korrupt, annak hozott kedvező ítéletet, aki többet fizetett, így nem is volt igazán értelme a pereskedésnek, mert nem az igazság volt a döntő, hanem a fizetség.
Az özvegyasszonyok és a szegények még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek.
És élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki nem úgy gondolkodott, hogy lám, lám, miért is pereskednék, miért is keressem az igazamat, az elégtételt, a jogorvoslatot, hiszen a hamis bíró úgy sem nekem ad majd igazat, nincs pénzem, vagyonom, hogy nekem kedvező ítéletet hozzon.
Hányan mondhatták neki: semmi esélyed nincs. Annak a bírónak kőből van a szíve, az Istent nem féli, az embereket nem becsüli, legjobb, ha feladod és beletörődsz a helyzetedbe.  
 
Sokan vannak a világban, akiknek különböző igazságtalanságban, méltánytalanságban volt részük és van részük.
Emberek százezrei szenvednek kiszolgáltatottságban, emberek százezreinek kell elviselniük a rájuk kényszerített társadalmi helyzeteket és gazdasági nehézségeket akaratuk ellenére.
Sokszor ma sem az számít, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy hol van az erő, a hatalom, a befolyás, a felettes érdek.
Igazságért, igazságszolgáltatásért kiáltanak emberek milliói, vagy nemzetek tucatjai.

Isten pedig mindig úgy irányítja a történelem kerekét, hogy lehullnak a leplek, minden hamisságra fény derül, és minden igazság előbb utóbb diadalmaskodik.
Szokták mondani, hogy az igazság csak megfelelő történelmi távlat után látható meg teljesen és tisztán. Én azt mondom, hogy az igazság a jelenben is látható, nemcsak ki tudja, hány évet, vagy évtizedet felölelő történelmi távlat után.
Mert 1956 igazsága, amely ma mindenki számára nyilvánvaló és egyértelmű, az 1956-ban is nyilvánvaló és egyértelmű volt, csak a történelem hamis bírái, és a győztesek, az évtizedek uralkodói, akik általában a történelmet írják, elfedték az igazságot, a valóságot.
Jelenünknek is megvan az igazsága, csak bizonyos érdekek nem engedik annak nyilvánosságát. De a végítélet vasárnapja éppen arról szól, hogy előbb utóbb mindenki számára világos lesz mind az igazság, mind az ítélet, mind a történelmi igazság, mind a történelem helyes megítélése.
Isten arra tanít bennünket ebben a történetben, hogy keressük az igazságot.  
Sokféleképpen és sok helyen keresik az emberek a maguk igazát.
De amikor Jézus Krisztus azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” – akkor azt mondja, hogy az igazság keresése és megtalálása csakis általa lehetséges.
Ha Istennél keressük az igazságot, akkor Ő megadja nekünk, megadja az embernek azt a képességet, hogy tisztán lásson, hogy lássa és érezze a különbséget az igaz és hamis, a jó és rossz között.

A történetben szereplő özvegyasszony tisztában van azzal, hogy a bíró, akihez fordul, hamis. Nincs feljegyezve a Bibliában, hogy már hányszor küldte el magától ezt az asszonyt anélkül, hogy igazságot szolgáltatott volna neki. De az asszony nem adja fel. Számára fontosabb az igazság, és nem törik meg a sorozatos kudarcok után sem.
Egyetlen egy fegyver van az özvegyasszony kezében: a türelem, a kitartás, a szívósság – ezzel meg lehet törni – nem a hamis bíró kemény szívét, hanem a türelmét. Így szól magában a hamis bíró: „Ha nem is félem az Istent és az embereket sem becsülöm, mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül”.

Erre a kitartásra, erre a vég nélküli szívósságra és türelemre bátorít minket is Jézus, nekünk is így kell imádkoznunk, anélkül, hogy megfáradnánk, anélkül, hogy meglankadnánk.
Természetesen nem azért, mert Isten csak akkor hallgatja meg a kérésünket, ha szüntelenül imádkozunk, hanem azért, mert ebben a világban hajlamosak vagyunk arra, hogy feladjuk, hogy a hiábavalóság érzése elhatalmasodjon rajtunk, hogy megrestüljünk, akár az imádságban, akár a hit cselekedeteinek gyakorlásában. Gyakran lemondunk és így szólunk: minden hiába, nincs értelme, nem hallgatnak ránk az emberek….

A 8-ik versben azt mondja Jézus: „Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan.”
Vagyis, mi egy olyan Istenhez imádkozunk, aki meghallgat és igazságot szolgáltat nekünk. Ez a kijelentés mintha feszültségben lenne a mi mindennapi tapasztalatunkkal.
Mert ebben a világban azt tapasztaljuk, hogy az istenteleneknek jobb sorsuk van, mint az istenfélőknek.
A zsoltárokban is sokszor megfogalmazódik ez a panasz. Az az ember, aki engedi egész életét Isten által vezetni, gyakrabban kerül méltánytalan és igazságtalan helyzetbe, mint az, aki a hamis bíróhoz hasonlóan, nem az Istent nem féli, az embereket nem becsüli.
Valahogy a mai világ vezetésében is ezt tapasztaljuk: inkább a hamisaknak, a pénzügyi és tőzsdei spekulánsoknak van meghatározó erejük, befolyásuk és „igazságuk” a világ folyamatainak az irányításában.  
Mégis érdemes kitartani, érdemes imádkozni, érdemes zaklatni akár a világot, s a világ hatalmasait a magunk igazával, jogaival, függetlenség – és szabadságvágyával, mert Isten munkálkodik. Fordít egyet a történelem kerekén, igazságot szolgáltat, és jelenlegi hatalmak, birodalmak, eszmék aláhanyatlanak, de a hit, a Lélek, az Ige, Istennek beszéde megmarad, és mi is megmaradunk az Örökkévaló kezében – legyen ez igazság minden jelenlegi és eljövendő nemzedék számára.
 
Jézus Krisztus ebben a példázatban nem azt mondja, hogy nyugodjatok bele, ilyen ez a világ, de Isten országában minden majd másként lesz.
Nem. Jézus bátorít.
Jézus azt mondja: zörgessetek, keressétek először Isten országát és az Ő igazságát, bízzatok, én meggyőztem a világot.  
Bízzatok abban, hogy Isten valóban igazságot szolgáltat nektek.
Ha a hamis bíró igazságot szolgáltat az özvegyasszonynak, mennyivel inkább szolgáltat igazságot az övéinek az igaz bíró. Úgy, ahogyan Pál apostol írja Timóteusnak:
         „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem,
a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem
az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr,
az igaz bíró ama napon;
de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is,
akik várva várják az ő megjelenését.”

Mindeddig az özvegyasszony szemszögéből néztük a példázatot.
Ő kitartóan kereste a maga igazát.

Most Jézus szemszögéből nézzük a történetet. Jézus visszajön.
Jézus azt a kérdést teszi fel: „Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”
A kellő időben lesz-e hitünk? Lesz a családunkban hit, az utódaink fognak-e hinni?
Az Emberfia eljövetele milyen hitbeli állapotban talál majd bennünket?
És milyen hitbeli állapotban találja majd a világot?
A mennyek országában Isten, az igaz bíró, kész, hogy mindazoknak, akik hozzá fordulnak, akik vallást tesznek a Krisztus nevéről, azoknak igazságot szolgáltasson a hamisság fejedelmével, a Gonosszal, a bűnnel, a kísértéssel szemben.  
Jézus, amikor a földre jött, akkor olyan hitet talált, amelyik éppen Őt nem kereste, amelyik éppen Őt küldte a keresztre.
Most pedig milyen hitet keres és talál?
„Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”
Jézus nem válaszol erre a kérdésre. Erre a kérdésre nekünk kell válaszolnunk: keresztyén Gyülekezetnek és Egyháznak, keresztyén embereknek.

Az özvegyasszony esete azt is példázza, hogy milyen helyzetben vannak az egyházak és a keresztyén emberek, a keresztyén értékek és civilizáció ebben a világban?
Éppen olyan kilátástalan helyzetben, mint az özvegyasszony.  
Mert a hitvalló keresztyének száma kevés. A befolyásuk az életre aligha érzékelhető. Hangjuk nem hallszik messzire.
Mégis, a mai keresztyének megtanulhatnak valamit ettől az özvegyasszonytól: a kitartó könyörgést és imádságot. Mert a könyörgés és az imádság segít, hogy ne adjuk fel, segít, hogy bele ne törődjünk abba a helyzetbe, amely nélkülözi Isten igazságát.
Az imádság erőt ad, az imádság az a fegyver, amely elsősorban a magunk győzelmét segíti elő.
Nem Istennek van szüksége arra, hogy kitartóak legyünk az imádságban, hogy minden élethelyzetünkben hozzá fohászkodjunk: erre nekünk van szükségünk.
Nem azért tanít így Jézus, mert Isten ezt várja el tőlünk, hanem azért, mert tudja: az imádságnak hatalma, ereje van.
Aki Istenhez kiált, aki Isten kezébe tudja letenni életét, annak Isten tud és akar segíteni. Annak Isten tud és akar igazságot szolgáltatni.
„Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”
Jézus kérdésére a mindennapi hitvalló életünk legyen a válasz. Ámen.

Halottak napi igehirdetés - 2022

     Jób 28.                                                  Hallottak napja

     Jób 19,23-26.                                        2022. november 6.

 

         Szeretettel és imádságos lélekkel köszöntöm kedves testvéreimet, mindazokat, akik gyászolva jöttek el halottak napi istentiszteletünkre, hogy közösen, Igét hirdetve, imádkozva, egy-egy gyertyát meggyújtva emlékezzünk meg szeretteinkről, akik előrementek már a minden élőknek útján és részesei lehettek annak az országnak, amelyet Isten ajándékozott nekünk, szent Fia, Jézus Krisztus érdeméért.

Ilyenkor, november elején mindig felkavarodnak az érzelmek, sokkal erőteljesebben törnek elő azok az érzések és gondolatok, amelyek nem annyira jellemzőek az év többi napján.

Kik vagyunk?
Mi a célunk e földi világban?
Honnan jövünk?
Merre tartunk?
Mi az életünk értelme? Meddig tart az életünk?
És vajon, ha minden elmúlik, elmegyünk, elválunk, elszakadunk egymástól: mi marad?
Hogyan érdemes tovább menni, tovább élni?
Mind-mind olyan kérdések ezek, amelyek egyszer megkerülhetetlenné válnak valamennyiünk számára.

 Nem kell filozófusnak lenni, nem kell különböző tanulmányokat keresni, kutatni e kérdések megválaszolásához, nem kell okkult áltudományokhoz fordulni, minden kérdésre van válasz, nem emberi, hanem isteni válasz, ott van a Bibliában, a Szentírásban, Isten kijelentésében.

 Figyeljünk most az Úr szavára, és arra, mit szeretni tanítani nekünk Isten, a Biblia egyik sokat szenvedő alakja, Jób által.
Jób könyve az Ószövetség egyik gyöngyszeme, a Zsoltárok mellett talán a Szentírás legszebb és legkifejezőbb költeményeinek gazdag tárháza.
Benne van minden: élet és halál, egészség és betegség, áldás és átok, magasság és mélység, boldogság és szenvedés.

Jóbról szól ez a könyv.

Ha valaki nem ismeri Jób történetét, hazamenve vegye elő a Szentírást, keresse ki és olvassa el Jób könyvét: nem fogja megbánni.
Miért is érint meg ma is sokakat Jób személye?
Mert számtalan gondolatával azonosulni tudunk. Mert rólunk szól.
Rólad és rólam, és mindazon szeretteinkről, akik már előrementek a minden élőknek útján, akiket gyászolunk, akikre ma emlékezünk.

Mindnyájan szembesülünk vesztességeinkkel.

Mindnyájan veszítettünk el már valakit, és ezután is veszítünk el sokakat azok közül, akiket szeretünk, akik hozzánk tartoznak.
Ezek a múltban történt, vagy a jelenben és jövőben megtörténő vesztességek feldolgozhatatlanok a számunkra.

De egyet tudok – ahogyan Jób is fogalmaz: ha nem hinnénk a feltámadott Megváltóban, Jézus Krisztusban, és abban, hogy egyszer mi is és eltávozott szeretteink is feltámadnak majd, akkor elviselhetetlen lenne mindaz, amit egy-egy vesztesség után egy életen át cipelnünk kell.

Fókuszáljunk egy kicsit Jóbra, a vele történtekre.
Amikor az ember elkezdi olvasni ezt a tragikus élettörténetet, mindjárt az elején megfogalmazódik benne egy kérdés: miért? Hogyan történhetett meg mindez?
Ez lehet mindnyájunk kérdése.
Hogyan történhetett meg mindez?
Miért veszítettem el szerettemet?

Miért ért bennünket ilyen súlyos tragédia, akár időskorú szeretteink távoznak el közülünk, akár fiatalabb szeretteink szenvednek súlyos betegségben, és elmennek, akár hirtelen, baleset következtében kell megválnunk valakitől: a halál mindig tragikus, tragédiaként élünk meg minden olyan pillanatot, amikor szembesülünk az elmúlás és az elválás szomorú és fájdalma tényével.

És erre a tényre, az elvesztésre, az elválásra, a halálra sohasem lehet felkészülni, mindig váratlanul és fájdalmasan érint bennünket.
Megfogalmazódik a kérdés: miért? Miért engedte Isten? Hogyan történhetett meg ez?

Egy dologban azonban biztos vagyok: féltjük az életünket, egymás életét, ragaszkodunk az élethez. És mégis mit tapasztalunk a környező világban? Nem az élet védelmét, hanem gyűlöletet, önzést, háborút, rakéták és drónok robbanását, menekülteket, hajléktalanokat, otthontalanokat, megvezetett és üzleti alapon szállított bevándorlókat.
Mi pedig gyászolunk, emlékezünk, szeretnénk tovább élni, tovább életben tartani szeretteinket, embertársainkat.
Ezért minden tudományt, orvosi tapasztalatot, kezelést, lelki gondozást, igehirdetést, szociális és karitatív munkát elvégzünk, és azt látjuk, hogy a másik oldal, a bűn oldala, a sátáni oldal arra törekszik, hogy minden szinten tönkre tegye az életet: a gyermekek lelki világát, az ifjak jó erkölcsét, szépségérzékét, tiszta beszédét, a felnőttek és családok biztonságát, megélhetéshez, gyarapodáshoz való jogát.
Ez azonban nem egy elvont, véletlen cselekvési botlás, hanem intézményesített magatartás, jön felülről, magasabb törvényhozási ülésekről, jön a rombolás, a szankció, a háború folytatása, a fegyverek szállítása, milliárdokért, és alig csurran-cseppen valami a menekültek ellátására, támogatására.

Valóban, egy ilyen tragikus világban megfogalmazódik a kérdés: miért?
Jób az a bibliai személy, akire gyakorlatilag a világ összes tragédiája rázúdul. Mintha az egész világ rászakadt volna egyetlen ártatlan emberre.  Égbekiáltó igazságtalanság.

Mi történik Jóbbal?
Először rablók támadnak rá, elveszik mindenét, szolgáit megölik.
Azután tűz emészti meg hatalmas juhállományát, majd egy szélroham maga alá temeti családi otthonát, szörnyethalnak gyermekei. Végül Jób is elveszíti egészségét, még felesége is elfordul tőle, barátai kritizálják és vádolják. Teljesen egyedül marad a tragédiák omladékai alatt. Csoda, hogy össze nem roppan.
Vajon mivel érdemelte ki Jób ezt a sok szenvedést? Egyáltalán kiérdemelte? A környezetében azonban nem hangzik el egyetlen együtt érző szó sem, csak vád: azért történt veled mindez, mert… és omlanak a vádak gerendái a tragédiák omladékait tetőzve.

Jób nagyon komoly próbatétel tárgyává válik. És kiderül, az emberi véleményeknek, vádaknak, magyarázatoknak semmi közük a történtekhez. Az ember sokszor agyal, okoskodik, mindentudónak érzi magát, de fel sem fogja, mekkorát téved.
Mert ami a földön történik Jóbbal, az már a mennyben elkezdődött.
Ugyanis az történik, hogy a Sátán azt állítja, hogy az olyan istenfélő emberek, mint Jób, csak azért szeretik Istent, mert minden jóval megáldotta és elhalmozta őket. De amely pillanatban elveszed az áldást Jóbról, és kinyújtod ellene kezedet – mondja a Sátán az Úrnak – rögtön megtagad téged és elfordul Tőled.
De Isten bízik Jóbban. Isten bízik minden emberben.
Isten bízik bennem és benned. Bízik abban, hogy még egy tragédia sem elég erős ahhoz, hogy megtagadd Őt, hogy elfordulj Tőle.
Ha rád szakad a világ összes tragédiája, összes bánata, ha úgy érzed annál súlyosabb és fájdalmasabb gyász nincs is a világon, mint a tiéd, amikor úgy érzed összeroskadsz, megroppansz, megtörsz, akkor gondolj arra, hogy a bűn rontásánál, a bűn következményénél, a halálnál, a szenvedésnél van hatalmasabb kéz és hatalmasabb erő, aki egyedül képes felemelni, megigazítani, visszaigazítani lábadat a krisztusi útra: Ő Isten.
Örök emberi kérdés: vajon egy-egy tragédiasorozat után szembefordul-e a teremtmény a Teremtővel, az ember az Istennel?
Továbbra is bízni tudunk az Úrban?
Személyes tragédiák érnek itt a földön, vajon megtörik-e a hitünket ezek a szörnyű események?
Jób mindvégig keményen ellenáll, nemcsak a tragédiák súlyának, hanem az emberi vádaknak is, barátai vádolják, keresik a magyarázatot, felesége már látni sem bírja, és azt mondja: átkozd meg az Istent és halj meg!
Jób szenved.
Szenvedünk sokszor mi is. Szenvedtek azok is, akik elmentek közülünk, s míg éltek, együtt szenvedtünk velük. Nem éreztük fájdalmaikat, de éreztük tehetetlenségünket, hogy minden emberi jó szándék ellenére alig tudtunk értük tenni valamit, tudtuk, hogy elérkezik az elkerülhetetlen, tudtuk, hogy napjaik, vagy heteik meg vannak már számlálva – és hiába minden emberi jóindulat, törekvés, orvostudomány, kezelés – talán csak több és hosszabb lett a szenvedés – mégis hogyan engedtük el, engedjük el őket? És mit vallunk mi, mit mondunk mi, arra az óriási kérdésre: miért?
Megáll itt minden emberi tudomány. És egyetlen emberi vélt, vagy valós részigazság nem ad választ, magyarázatot, megoldást, megnyugvást. Talán csak ámítjuk egymást és önmagunkat.
A helyes válasz az, amit Jób mond:
„Tudom, az én Megváltóm él.”
Nos, ez az a pont, amikor az ember belátja: számára nincs tovább. Számára nincs emberi megoldás. És nincs emberi válasz, és nincs olyan jövő, amely ne végződne fájdalommal, gyásszal, tragédiával.
Minden csak egyetlen dologgal végződhet, a hitvallással: „Tudom, az én Megváltóm él.”
Jób tudja.
Én tudom. Te tudod?

 Csodálatos, amit Jób a szenvedése és gyötrelme legmélyén mond: „Bárcsak leírnák szavaimat, bárcsak följegyeznék egy könyvbe, vas íróvesszővel és ólommal minden időkre kősziklába vésnék!”
Olyan hatalmas hitvallást mond Jób szenvedése és gyötrelme legmélyén, emberektől elhagyva, mindenki által ki – és megcsúfolva, hogy maga Isten gondoskodott arról, hogy Jób szavai le legyenek írva, fel legyenek jegyezve egy könyvbe, vas íróvesszővel és ólommal minden időkre kősziklába vésve.
Itt van előttünk az Isten Igéjében, a Szentírásban, a Bibliában – örök időkre – mert az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el – mondja az Úr.

 Én tudom – el tudod mondani fájdalmas emlékeid közepette, gyászod mélységében, gyötrelmed végtelenségében? Nem a miértre kell választ adni, hanem átadni, Isten kezébe helyezni minden fájdalmas emléket, minden gyászos mélységet, és minden gyötrelem-végtelenséget. „Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom fölött megáll.”

Az egyetlen dolog, ami ebben a tragédiában élteti Jóbot, ami reményt jelent számára, sőt, életben tartja: az a Megváltóba vetett hite.
A hit megtart. Az istentelenség, az ateizmus, a sátáni indulat, harag, gyűlölet elpusztítja a lelket, elpusztítja az életet, elpusztítja a szellemiséget, a kultúrát, a civilizációt. Napjainkban ezt tapasztaljuk: minél több a hitetlenség, a keresztyén, krisztusi értékek tagadása, elutasítása, annál nagyobb és gátlástalanabb a rombolás, a bűn, az érzéktelenség, a közöny, s a reménytelenség – mert bár előre halad a világ, csak az időben, de lélekben, emberségben egyre mélyebbre süllyed.

Egyetlen kiút, felemelkedés van, a hitvallás: Tudom, az én Megváltóm él. Ezt a hitet semmi és senki nem rabolhatja el Jóbtól. Ezt a hitet senki sem rabolhatja el tőled. Senki. A hithez nincs hozzáférése a Sátánnak, pedig ő azt mondta, hogy Jób megtagadja Istent. De Jób nem tagadta meg Istent, mert volt hite. És ehhez a hithez a Sátánnak nem volt hozzáférése. Pedig ez a gonosz akarata: hogy megfossza az embert, az emberiséget a hittől. Nem akarja, hogy az ember üdvösségre jusson. Nem akarja, hogy az ember örök életet nyerjen. A gonosz a halál hírnöke. A gonosz a halál terjesztője, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg. És ezt tudatosítja. Ebben a tudatban akar tartani: hogy nincs reménységed. Meghalsz. Elmész. Véget ér az életet. Jön a nagy semmi. A nihil. Ez a sorsod, ez a jövőd. És ennek sokan bedőlnek.

Ugyanakkor hangzik a sziklaszilárd hitvallás: „mert én tudom…”
„Ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent.”
Ez is hatalmas hitvallás. Még ha testem megszűnik is, látni fogom Istent. A testemhez lehet hozzáférése a Sátánnak, a megromlásnak, a halálnak, de lelkemhez nincs hozzáférése egyiknek sem.
Mi sokszor csak a testet látjuk. A testet imádjuk. A testi szépség, küllem bilincsel le. De a test megöregszik, megtörik, megszűnik – de vajon, a testen túl, látjuk-e azt a kapcsolatot, amely Istenhez köt?
És ez a kapcsolat, amely érintetlen marad minden halandóságtól, minden romlástól: a hit. A hitvallás. A tudat, hogy van Megváltó.

Jób mindent elveszített. Testét felemésztette a kór, a betegség, a mulandóság és romlás teljes fegyvertára. Jóbot mégis ez a hit éltette, hogy saját szemével láthatja majd Istenét.

Bármilyen tragédia, mélység, szenvedés érjen, egyetlen dolog, ami megtart, ami éltet, ami reménységet ad, s ami tovább vezet az Isten látására, a hit. Hogy van Megváltó, aki legyőzte a halált, és halandó testünket halhatatlanságba öltöztetve átvisz az Ő örök dicsőségébe. Engem is, téged is, s átviszi, átvitte már előrement szeretteinket is. Meglátjuk nemcsak Istent, hanem mindazokat is, akiket elveszíteni véltünk.

Így kérjük Istent, hogy Szentlelkével továbbra is legyen velünk, lépjen be életünkbe, szívünkbe, lelkünkbe, ébresszen hitet, tartson meg a hitben, és vezessen a hit útján örök otthonunk helyére. Ámen.