Máté 17,1-9. Epifánia után utolsó vasárnap
Máté 17, 4/a. 2023. január 29.
„Uram, jó nekünk itt lenni”.
A mai vasárnapra rendelt Igét olvastuk fel a Szentírásból vízkereszt, azaz epifánia utáni utolsó vasárnapon.
Epifánia azt jelenti, megjelenés.
Jézus megjelenik az embernek.
Megjelent a pásztoroknak, a napkeleti bölcseknek, megjelent a Jordán folyó partján, amikor megkeresztelkedett János által, kifejezve azt, hogy a keresztség és a keresztyénség nem más, mint Isten népéhez való tartozás.
Jézus megjelent úgy, mint Isten Fia, aki betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel – sok-sok csodát tett – bizonyítva, hogy Ő a természet, és a természetes folyamatok fölött is Úr.
És tanított, ahogyan ellenfelei is megfogalmazták: úgy tanít, mint akinek hatalma van.
Jézus megjelenik nekünk is, Igéjében, Szentlelkével.
Megjelenik a világ leghatékonyabb és leghatalmasabb erejében: a szeretetben.
Megjelenik ma nekünk, hogy szóljon, üzenjen, vigasztaljon, hogy utat, célt és jövőt mutasson – a földi életen át, az Ő mennyei dicsőségébe.
Egy nagy ellentétben találjuk magunkat most ebben a pillanatban.
Egyrészt: Jézus hív. Hív az Ő országába. Üzeni Pál által is: nincsen itt maradandó városunk, az eljövendőt keressük.
Másrészt, van nekünk földi életünk, földi otthonunk, ahova berendezkedtünk, ahol jól érezzük magunkat – egy darabig.
Amikor Jézus megkezdi messiási munkáját itt a földön, végig kapcsolatban maradt az Atyával.
Igénkben is ezt teszi.
Felmegy a hegyre. A Tábor hegyre. Volt alkalmam megtekinteni ezt a hegyet, amikor zarándokúton voltunk feleségemmel, a nyírségi lelkésztestülettel – 2014-ben. Csodálatos élmény volt bejárni azokat a helyeket, ahol Jézus is járt, született, nevelkedett, csodákat tett. Ahova eltemették, és ahol feltámadott, és ahonnan mennybe ment.
Jézus felmegy a hegyre. Kapcsolatot teremt az Atyával.
Kapcsolatteremtés – a mai világban már nagyon könnyű – mondjuk.
Laptop, mobiltelefon, e-mail, Messenger, Facebook, más közösségi oldalak.
A világ egyik részéből a másikba, másodpercek töredéke alatt létrejön a kapcsolat.
De kapcsolat az Atyával? Istennel?
Van ilyen technika, modern eszköz, amely az Istennel kapcsolatot teremt? Drót nélkül, vezeték nélkül?
Egy idős nagymama mondta vezeték nélküli telefonnal rendelkező és büszkélkedő kis unokájának: nekem is van vezeték nélküli kapcsolatom, úgy hívják: imádság. 70 éve használom.
Jézus példája arra int, pedig Ő Isten fia, mi pedig Krisztus által Isten gyermekei vagyunk, hogy keressük a kapcsolatot az Atyával.
Lehetséges. Mert az ima éppen az a vezeték, éppen az a csatorna, ahol eljuthatunk Istenhez. Eljuthat a bánatunk, a gyászunk, a hálaadásunk, az örömünk.
És érkezik a válasz – nem hallással, nem képernyőről történő olvasással, hanem megérzéssel, lelki megerősödéssel, megbékéléssel, megnyugvással, megvigasztalódással.
Jézus felmegy a hegyre.
El kell mennünk mi is az imádság helyére.
Este, ha lefekszünk, eloltjuk a lámpát, soha se mulasszuk el a kapcsolatteremtést az Atyával.
Napközben, ha úton vagyunk, gépkocsit vezetünk, ne mulasszuk el, hogy kérjük: az Atya fogja a kezünket.
Ha dolgozunk, kenyeret keresünk, ne feledjük el kérni: az Atya áldja meg a munkánkat.
Ha betegek, gyengék vagyunk, kérjük, Ő erősítsen bennünket minden gyengeségünkben és fájdalmunkban, mert Ő igazán érzi, amit érzünk, ahogy Ézsaiás mondja: a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta.
Legyünk kapcsolatban, maradjunk kapcsolatban az Atyával, és akkor mindenre van válasz. Ebben a világban nem az adott trend, divat, eszmeiség, világnézet igazít el – mert minden lehet téves, sőt minden téves, ami emberi, az Örökkévalóhoz képest.
Főleg a mi generációnkban fordult elő, hogy jöttek és jönnek különböző eszmék, elméletek, világnézetek – és akkor mindenki azt mondta, azt nevelte: be kell állni a sorba – mert csak úgy van érvényesülés, megélhetés, vallani kell, amit diktálnak, tagadni kell, ami addig volt, s tagadni kell Istent, mert ugye, az elavult kategória.
Mi mégis itt vagyunk, mert igaz a Jézus szava: az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.
Az egyetlen szilárd pont és szilárd alap nem más, mint Jézus Krisztus, aki volt, van, és eljövendő, aki megtart, vezet és célhoz juttat.
Ebben az Igében kiütközik egy ellentét is.
Jó szándékkal bár, emberileg nagyon is érthető módon, mégis egy kicsit földhözragadt.
Péter mondja, az egyik legkiválóbb tanítvány.
„Uram, jó nekünk itt lenni.”
Jó nekünk itt lenni – gyönyörű kifejezés.
Valami beteljesülést, örömöt, boldogságot, nyugalmat, biztonságérzetet sugall.
Jó nekünk itt lenni – talán mi is gyakran mondjuk.
Felépítünk, megvásárolunk egy lakást, szépen berendezzük, otthonossá tesszük, felneveljük benne gyermekeinket, hazavárjuk az unokáinkat.
Egészségünk van.
Dolgozunk. Megkeressük a mindennapi kenyeret. Törekszünk, hogy anyagilag is minél biztonságosabban érezzük magunkat.
Egyszóval: megteremtettük azt az egzisztenciát, amely elégedettséggel tölt el. Megvan mindenünk. Ha betegség, vagy gyengeség ér, igyekszünk az egészségünket is karban tartani. És nincs az a pénz, amit ne áldoznánk oda azért, hogy ez így maradjon.
Miért is?
Azért, mert mindnyájan így érzünk, és így gondolkodunk: jó nekünk itt lenni.
Jó nekünk itt lenni ebben a világban.
Jó nekünk itt lenni ebben az életben.
Jó nekünk itt lenni, ahol mindent megteremtettünk, mindent megalkottunk, vágyaink szerint mindent megvalósítottunk.
Jó nekünk itt lenni, megszokott otthonukban, amiért annyit fáradoztunk.
Jó nekünk itt lenni, ahol érezzük nemcsak az otthon melegét, hanem szeretteink szeretetét, a gyermekek jelenlétét, az unokák ölelését.
Jó nekünk itt lenni, ahol élünk, ahol lélegzünk, ahol és ahova elképzeltük az életünket.
Péter apostol, akkor még tanítvány, ezt mondta: jó nekünk itt lenni.
Volt benne biztonságérzet.
De milyen biztonságérzet? Hiszen mindent elhagyott Jézusért. Elhagyta a halászat mesterségét, talán otthon hagyta családját is – amiről nem szól a Szentírás – és küldetésre ment Jézussal. Péter mégis azt mondja: jó nekünk itt lenni.
Mi az a biztonságérzet, amely ennyire magabiztossá teszi Pétert?
Éppen az, hogy Jézussal van.
Mindegy, hogy hol. Az anyósa betegágyánál, az 5000 éhező tömeg előtt, a viharos tengeren, a hullámokon, s a hullámok közt, ahol, süllyedni kezd.
Mi az, mi lehet az, ami Pétert ennyire biztossá teszi, hogy azt mondja: jó nekünk itt lenni?
A válasz csak egy lehet: Jézus jelenléte.
Ott van Jézus, ezért jó ott lenni. Ezért jó bárhol lenni. Mert Jézus ott van.
Bárhol jó ott lenni, ahol Jézus ott van. Legyen az családi otthon, legyen az munkahely, legyen az emberi kapcsolat, barát, munkahely, Gyülekezet.
Jó nekünk itt lenni – talán még a betegágy mellett is.
És bármilyen fájdalmas és gyászos – de a koporsó, az urna mellet is, Jézus van ott – lehet, hogy nekünk, akik gyászolunk, és fájdalmat érzünk, nem jó.
De jó annak, akit magához emelt az Úr, az Ő örökkévaló országába és dicsőségébe.
És jó nekünk itt lenni, ha tudjuk, nem a pénz, nem a vagyon, nem a meleg, családi fészek, és nem a földi körülmények tartanak meg, végül megfosztatunk minden reménységtől és tovább látástól, hanem az Úr tart meg, a Jézus Krisztus, aki azért jött a földre, hogy mi a mennybe juthassunk.
Jó nekünk kitt lenni – valóban jó.
Jó az otthon, jó a család, a jó a közösség, ahol jól érezzük magunkat.
Jó az Egyház, a Gyülekezet.
De mindezek fölött jó, hogy Jézus velünk van.
És ami a legfőbb jó, hogy velünk lesz, nem csak a világ végezetéig, ahogyan ígérte tanítványainak, hanem velünk lesz ott, ahol helyet készített a számunkra: ne nyugtalankodjék a ti szívetek.
Mert bármilyen jó is itt lenni, eljön majd a nem itt lenni valósága: ki tudja hány év után – most, néhány hónap, egy év, két, három vagy néhány évtized után – de az Ige azt üzeni: jó nekünk itt lenni, de csak Krisztussal, és a mennyei Atyával.
Jó nekünk itt lenni Krisztussal, hogy jó legyen majd ott lenni Krisztussal, az Ő országban.
Ezt az üzenetet vigyük magunkkal ma, így áldjon meg bennünket Isten. Ámen.
Jó nekünk itt lenni - Epifánia után utolsó vasárnap
Mutasd meg dicsőségedet - Epifánia után 2. vasárnap
2. Mózes 33,18-23. 2023. január 15.
Kereső emberek vagyunk. Keressük a boldogságot, az élet örömeit, a megélhetés nyugalmát és biztonságát. Minden szellemi, lelki és fizikai törekvésünk ezt szolgálja.
Mondhatnánk azt is, hogy két ember lakik bennünk.
Az egyik a parancsoló, az uralkodó, az igényeket megfogalmazó.
A másik, a szolga, amelyet alávetünk az igényeknek és elvárásoknak, az öröm és boldogság céljainak. A kettő harmóniája a legtöbbször nem valósul meg.
Hány és hány családot ismerünk, ahol minden a munka, a fizikai megterhelés, az anyagi javak felhalmozása, a meggazdagodás, vagy a többre jutás igénye.
Valami másra nem jut elég idő, figyelem - a családra, a gyermek nevelésére, a gyermekkel való játszásra, közös programra.
Pedig milyen jó volna, ha meglenne a harmónia. A jövedelmet meg kell keresni, ezzel egyetértünk, de oda kell szentelni az időt, a pillanatot a családra, a szeretteinkre – a kamaszodó gyerekre, amikor valamit kérdez, ne az legyen a válasz, hogy most erre nem érek rá, rohanok.
Lehet, hogy a felolvasott Ige nem erről szól, első pillanatra, de mégis van valami az Igében, amely erre is eligazítást, megoldást ad.
Epifánia, azaz az Úr megjelenése vasárnapjait ünnepeljük az egyházi év karácsonyt követő heteiben.
Mózes is azt kéri az Úrtól: mutasd meg magad, mutasd meg a Te dicsőségedet.
A mai vasárnap kérdése az: hogyan mutatkozik meg közöttünk az Úr, az Úr dicsősége mindennapi életünkben, kapcsolatainkban, gyermeknevelésünkben, az unokákkal való törődésünkben?
Próbáljuk erre a kérdésre úgy megadni a választ, hogy ne feledkezzünk meg az igei összefüggésekről sem.
Mi történt akkor, azt megelőzően, amikor Mózes ezzel a kéréssel fordult az Úrhoz?
Az történt, hogy amíg Mózes fenn a Hóreben, elfogadta a 10 Parancsolatot Istentől, a nép, lent a völgyben aranyborjút kezdett el imádni. Megtagadta szabadító Istenét és megint bálványokhoz fordult. Isten akkor azt mondta: kivonulok a nép közül.
Ez egy borzalmas kijelentés, borzalmas következményekkel.
Az Úr kivonul, mert nem tűri a bálványimádást, nem tűri a bűnt, nem tűri a hűtlenséget.
Borzalmas, amikor az Úr kivonul, vagy inkább fogalmazzunk úgy: kiűzzük Őt magunk közül: a kultúránkból, a gondolkodásunkból, a mindennapi életünk alakulásából, a döntéseink meghozatalából.
Csak zárójelben mondom, a The Economist újság ezzel a megjegyzéssel kommentálta Benedek pápa temetését: megkönnyebbülés Benedek pápa halála.
Megkönnyebbülés valakinek a halála?
Megkönnyebbülés egy igazi teológus, képzett teológus, bíboros halála?
Kinek megkönnyebbülés? A hitetlenségnek, a keresztyénellenességnek, az ateizmusnak, a Gonosznak. És a legmegdöbbentőbb: hivatalos válasz, visszautasítás, vagy komment a Vatikánból még nem jelent meg.
Csak hogy értsük: amikor a mai világ népei, vezetői, tudatformálói ilyen magatartást tanúsítanak, tisztelet a kivételnek, akkor érthető, ami több ezer esztendővel ezelőtt is történt: Isten kivonul a táboron kívülre.
A táboron kívül épít Mózes sátort, szent sátort, hogy aki imádni akarja az Urat, menjen ki a táboron kívülre a szent sátorba, és ott találkozzon Istennel.
Van egy hely, ahova ki kell vonulni. Ki kell menni a hétköznapokból, a hétköznapok taposómalmából, a hétköznapok kívánalmaiból, kísértéseiből, megszokásiból, agyat mosó szellemiségéből és intellektusából.
Ez a szent hely, ma a templom, az istentisztelet, ahol lehet, hogy nincs olyan meleg és komfort, mint otthon, de mégis egy olyan hely, ahol más is hangzik, és más is meglátszik – mint Mózes idejében.
Mózes könyörög az Úrhoz népe bűneiért.
És szeretné biztosítva látni, hogy Isten valóban megbocsát népének, hogy valóban ott van, bár a táboron kívül, mégis velük van: mutasd meg magad, mutasd meg dicsőségedet.
Mózes tudja, hogy népe, Izrael népe, a választott nép ki van szolgáltatva. Ki van szolgáltatva a bűnnek, a kísértésnek, de azt is tudja Mózes, hogy Isten nélkül nem lehet tovább menni. Mert ott a pusztában a népre, Isten nélkül, csak pusztulás vár.
Azt hiszem mi is látjuk, tapasztaljuk, hogy ez a világ és annyi ember ki van szolgáltatva a bűnnek, a kísértésnek, de azt is látjuk, legalábbis mi, keresztyén emberek, hogy Isten nélkül nem tudunk tovább menni, nem tud tovább menni a világ, megáll, hanyatlik, újabb bűnöket halmoz, újabb bűnhegyeket emel, háború, gazdasági válság, emberi életek és egzisztenciák megnehezítése vagy ellehetetlenítése történik.
És valóban szükségünk van arra, hogy az Úr megmutassa az Ő dicsőségét. Mert Isten dicsősége nélkül nincs emberi dicsőség sem, csak emberi bukás. Történelmi bukás. Kulturális és civilizációs bukás. Mint bármely régi, „dicső” birodalmak bukása.
Minden emberi siker, az emberiség sikere csak Isten dicsőségén nyugszik és alapszik.
Mózes példája még egy lényeges momentumot is tartalmaz. Mózes kéri Isten bocsánatát népe javára. Miért? Azért, mert úgy érzi, hogy a nép bűnéért, az istentagadásért, a bálványimádásért ő sem tudna megbocsátani: csak akkor, ha Isten is megbocsát. Mert Isten bocsánata nélkül nincs emberi megbocsátás.
Bocsánat nélkül, hit nélkül nem lehet egy népet vezetni. Nem lehet egy világot kormányozni.
Csak egy aktuális kérdés: egy olyan erő, amelyik esetleg hatalomra kerül több mint tíz éves elutasítás után, nem fog haragot táplálni azok iránt, akik korábban elutasították? Nem fog bosszút állni? És inkább idegen érdekeket szolgálni, mint saját népét gyarapítani?
Szenzációs az, amit a Biblia ennyire tömören megfogalmaz: a népet vezetni csak bűnbocsánattal és Isten kegyelmével lehet.
Azt látjuk, hogy ma nincs könyörület, esetleg megbocsátás a világban, csak érdek és bosszú, harag és megtorlás. És nincs hit, csak mammon, és az energiaárakban sincs a gyengék oltalma, talán csak nálunk, ami van, az a tőzsde spekulánsok befolyása és hatalmas profitja.
Természetesen itt is, mint Izrael népe esetében, megkerülhetetlen a kérdés: kit választunk?
Izrael bálványt választott. Nem Istent, nem a Szabadítót választotta.
Ma sem a szabadító Istent választják a legtöbben, nem a krisztusit, nem a keresztyént, a keresztyénséget. És akkor csodálkozunk, hogy nem találjuk Istent, nem látjuk az Ő dicsőségét?
Mózes mégis azt kéri az Úrtól, mutassa meg az Ő dicsőségét.
Amikor az Úr megmutatja dicsőségét, nem akárhogy mutatja meg. Most nem akadunk meg a részleteknél, bár azok is fontosak, de mond valamit Isten.
Azt mondja Isten: „Van egy hely nálam: állj ide a kősziklára!”
Nem úgy mutatja meg Isten az Ő dicsőségét, és magát, ahogyan Mózes kívánja. Nem láthatod arcomat. Nem kell látnod, hanem állj a kősziklára.
Nem kell látnunk Istent. Isten nem azért és nem úgy van velünk, hogy láthatjuk Őt, hogy megjelenik nekünk, ez nem a fantázia és szcifi-filmek birodalma.
Egyedül Krisztus láthatta az Atyát, senki más.
Ezért mondja Jézus: „aki engem lát, látja az Atyát.”
És amikor Isten azt mondja Mózesnek, ha látni akarod dicsőségemet, akkor állj a kősziklára, akkor ezt nekünk is mondja.
Látni akarod az Atyát, az Atya dicsőségét? Állj a kősziklára.
Állj Krisztusra. Mert Krisztus a kőszikla, amely alap, amelyen megáll az élet, megáll minden, még ha áradás pusztít is – de a kősziklán épített ház megáll örökké.
Az igehirdetés elején azt kérdeztük, hol van a harmónia? Mert kereső emberek vagyunk.
Íme, a válasz: a Kőszikla. Jézus Krisztus. Az Isten dicsőségét Jézus Krisztusban láthatjuk meg igazán.
Ő teremt harmóniát a mindennapi kenyér és a mindennapi család kapcsolatában.
Az Isten dicsőségét ott látjuk Krisztusban. Ahogyan cselekedett, betegeket gyógyított, éhezőket elégített meg, a vakok láttak, a bénák jártak, s hirdettetett az evangélium.
És ma is így látszik meg Isten dicsősége.
Hogy tudunk krisztusi módon cselekedni, hogy tudunk törődni a betegekkel, a gyengékkel, és ez nem csupán munka, szakma, hivatás, hanem krisztusi küldetés.
És tudjuk támogatni a szegényeket, az elesetteket, és meg tudjuk nyitni a lelki vakok számára az Isten-látás világosságát, és meg tudunk tanítani másokat az Isten útján való járásra, hogy ne a halál bénultságában, hanem az örök élet mozgásában érezzék magukat.
Hogy hirdessük az evangéliumot, a megtartás és megváltás üzenetét: Isten egyszülött Fiát adta, hogy el ne vesszünk, hogy el ne vesszen a világ, még ha ilyen gyarló is.
Isten kivonult Izrael népe köréből, és aki imádni akarta őt, ki kellett mennie a táboron kívülre, nekünk mégis megadatott, hogy a világban meg nem jelenő, és arcát meg nem mutató Isten mégis megtalálható és dicsősége meglátható itt és most az Ige és Szentlélek által.
Mert ott van Isten dicsősége, ahol szeretsz, ahol megbocsátasz, ahol kedves vagy, ahol időt szakítasz a gyermekedre, az unokádra.
Isten dicsősége ott van, ahol békét teremtenek, ahol elnémulnak a fegyverek, ahol igazat szólnak, ahol valóban a krisztusi értékrend szerint építik, és tartják meg a jövőt.
Isten dicsősége tehát nem egy elvont fogalom.
Isten dicsőségét nem magának, Istennek kell megmutatnia nekünk.
Isten dicsőségét nekünk kell megmutatnunk másoknak, ahogyan élünk, ahogyan Krisztus szerint cselekszünk.
Mutasd meg nekem a Te dicsőségedet – mondja Mózes.
Mi pedig azt kérjük: Uram, segíts, hogy megmutathassuk a Te dicsőségedet. Ámen.
Megjelenés - epifánia után 1. vasárnap - 2023
Ézsaiás 53. Epifánia után 1. vasárnap
János 1,29-34. 2023. január 8.
Pénteken volt vízkereszt, azaz epifánia. Epifánia magyarul azt jelenti: megjelenés. Jézus megjelenéséről van szó.
A vízkereszt elnevezés pedig arra utal elsősorban, hogy Jézus ezen a napon jelent meg nyilvánosan a Jordán folyó mellet, hogy Keresztelő János által megkeresztelkedjen, és azt követően elkezdje messiási munkáját.
Természetesen vízkereszthez sok népi hagyomány is fűződik, de számunkra mégis az a legfontosabb, hogy Jézus eljött, megjelent és mi megismerhetjük Őt.
A mai vasárnapra rendelt Igében kétszer is előfordul az ismeret kifejezés, mégpedig Keresztelő János részéről.
Ő azt mondja, hogy nem ismerte Jézust. Maga az Atya mutatta meg, jelentette ki, hogy ki az a Jézus.
Keresztelő János próféta volt, az Ószövetség utolsó nagy prófétája, Jézus útkészítője. Talán csodálkozunk, hogy nem ismerte Jézust, pedig rokonok is voltak.
János csak hirdette, hogy érkezik a szabadító. Prédikálta a megtérést és a bűnök bocsánatát. De ha végig tekintett az őt hallgatók tömegén, nem tudta megmondani azt, hogy a sok ember közül melyikük Jézus, ki az Isten Báránya, a Megváltó? Ehhez az ismerethez valami több, valami más kell.
Valamiről tudni, és valamit ismerni két különböző dolog.
Így vagyunk ezzel mi is.
Számtalan hírességről tudunk, számtalan hírességet látunk a televízióban, akikből aztán sztárok, celebek lesznek.
Ezeket a sztárokat, celebeket sokan követik, utánozzák, rajonganak értük, utánozzák a külső kinézetüket, megjelenésüket, frizurájukat, öltözködésüket, szóhasználatukat.
De vajon ismerik is a személyiségüket? Vagy csak azt látják, ami a szemük előtt van: a csillogást, a fényt, a karriert, a sikert, a népszerűséget, a menőséget, a divatot?
Közvetlen közelünkben is sokszor ez történik.
Látjuk a munkatársakat, együtt vagyunk velük, együtt dolgozunk, nap, mint nap találkozunk, de vajon ismerjük is őket?
Amióta a Nyírségi Református Egyházmegyében lelkipásztor vagyok, számtalan lelkésztársammal találkoztam. Több, mint 25 év alatt teljesen kicserélődött a lelkésztársadalom. Annak idején az én generációm volt még a legfiatalabb, most mi vagyunk az „öregek”.
Minden lelkésztársamat láttam már, mindegyiket név szerint szólítom, mindenkivel váltottam már néhány szót, de ismerem őket igazán?
Mert más látni és megint más ismerni valakit.
A rokonok között is van ilyen. Csak soroljuk a rokonokat, az unokatestvéreket, név szerint, mondjuk, hogy: ez is rokon, az is rokon, amaz is rokon, de már nem tudjuk, hol is vannak, mivel is foglalkoznak, főleg, ha elköltöztek. És sokszor azt hisszük, hogy nagyon jól ismerjük őket, aztán kiderül: nemhogy nem ismerjük őket, de még nem is igazán tudunk róluk. Gyermekkorban talán még felismertük egymást, ma már elmegyünk egymás mellett az utcán - talán így mélázunk: „mintha valahonnan ismerős lenne ez a pofa.”
Keresztelő János vér szerinti rokonságban állt Jézussal.
Amikor az áldott állapotban levő Mária meglátogatta rokonát, Erzsébetet, aki szintén gyermeket várt, Jánost, akkor Erzsébet méhében ujjongva mozdult meg a magzat.
A későbbiekben nem derül ki az, hogy János és Jézus találkoztak-e gyermekkorukban. De az biztos, hogy János tudott Jézusról.
Az is lehetséges, hogy Jézus, mielőtt megkeresztelkedett volna, János tanítványi köréhez csatlakozott, de János nem tudta, hogy Ő valóban az Isten Fia.
János azt mondja az Igében: „én nem ismertem őt.”
Kétszer is kimondja. Talán ismerte Jézust, mint rokonát, vagy, mint tanítványát, csak azt nem tudta igazából, hogy kicsoda Ő valójában.
Senki más nem ismerte Jézust igazából. Döbbenetes, amit az evangélista leír még az első versekben: „a világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt.” De ez az Ige igaz Jézus egész földi életére. Hiába tett csodákat, gyógyított betegeket, támasztott fel halottakat: kevesek kivételével még sem ismerték fel, hogy Ő a Messiás.
Sőt, a börtönben Keresztelő János is elbizonytalanodik, amikor ezt üzeni Jézusnak: te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?
Ma is sokan tudnak Jézusról. Ismert személyiség. Van egy könyv, amolyan lexikon féle, az a címe: „Száz híres ember” – a száz legismertebb személy között ott szerepel Jézus – egy a százból, egy a sok közül.
Hatása, befolyása, tanítása, személyisége megkérdőjelezhetetlen az emberiség számára.
Több mint kétmilliárdan vallják ma magukat keresztyénnek.
A nem keresztyének közül is sokan ismerik, elismerik, tisztelik Jézust, mint tanítót, erkölcsi példaképet, nagy gondolkodót.
Mégis igaz, hogy a világ mind a mai napig nem ismerte meg Jézust. Sokan tudnak róla, tanultak és tanulnak róla, sokakban él egy kép, elképzelés Jézusról. De sokan közülük mégsem ismerik, vagy félreismerik Jézust.
Egyszer valaki azt mondta, hogy a lelkész már nem tud új információt mondani Jézusról, ezért fölösleges, hogy istentiszteletre járjon.
Igen, amit tárgy – és tényszerűen tudunk Jézusról, azt már elmondtuk, vagy elolvastuk a Bibliából, de vajon ismerjük-e kellőképpen Jézust, vagy csak tudunk róla? Mert az nem elég, ha agyban, intellektuálisan itt vagyunk, de lélekben itt vagyunk-e? Mert éppen ez a különbség, a tudni és ismerni valamit, valakit között.
A mai Ige éppen erre a különbségre mutat rá.
Keresztelő János végül is eljutott Jézus valódi megismeréséig, de hogyan?
Egyrészt látta, amint a Szentlélek galamb formájában leszáll Jézusra és megpihen rajta.
Másrészt pedig kijelentést kapott Istentől, hogy a galamb azt jelenti, hogy Jézus az, aki Szentlélekkel fog keresztelni.
János tehát kijelentést kapott. A szózat is elhangzott. Személyesen az Atyától, a Lélek által.
Mindez azt jelenti tehát, hogy Jézus megismerése nem emberi tudás, nem kognitív folyamat eredménye.
Krisztus igazi megismerése csak a Szentlélek által lehetséges.
Lehet Jézusról olvasni a Bibliában.
Lehet Jézusról információkat gyűjteni pl. a „Száz híres ember” című enciklopédiában.
Lehet Jézusról tanulni hittanórán.
Lehet Jézusról hallani az istentiszteleten.
De ez az elméleti tudás csak akkor válik igazi ismeretté, belső meggyőződéssé, ha a Szentlélektől világosságot kapunk.
Hány és hány ószövetségi próféta beszélt Jézusról. A tények az elhangzott próféciák és Jézus személye, cselekedetei között egyeztek, és mégsem ismerték meg Jézusban a Megváltót, az Isten Fiát.
Hány ószövetségi utalás volt Jézusra, Isten Fiára, mint az Isten bárányára, és amikor az Isten Báránya a golgotai kereszten feláldoztatott, mégsem ismerték fel Benne az Atya egyszülött Fiát, aki áldozatával elveszi a világ bűneit.
Ma sem ismerik fel sokan.
Miért is ismernék fel? Hiszen perfekcionista világban élünk. Mindenki tökéletességre vágyik, sőt, mindenki azt hiszi önmagáról, hogy tökéletes, tökéletesebb és jobb a másiknál, benne nincs hiba, miért is volna szüksége épp neki bűnbánatra és bűnbocsánatra, megváltásra és új életre?
Pedig a Lélek az, aki eljuttat az igaz ismeretre. Nemcsak azt ismerteti meg velünk, hogy kicsoda Jézus, miért jött, mi a szándéka velünk és a világgal. Hanem azt is megismerteti velünk, hogy kik vagyunk mi?
Magunkat sem ismerjük igazán. Félre ismerjük magunkat éppen a világi szokások, trendek, követendő minták, eszmék, elméletek miatt. És ott látjuk magunkat a mindennapokban, az élet forgatagában, az állandóan változó körülményekben, sokszor elégedetten, máskor tanácstalanul, vagy éppen csalódottan. És látjuk a világot, bőrünkön érezzük, tapasztaljuk a hatásokat, mi magunk is próbálunk helyezkedni, érvényesülni, sok mindent tudunk, csak éppen nem ismerjük a valóságot, mi mért van, mi miért történik.
Éppen a Szentlélek az, aki elvezet az igazi megismerésre és felismerésre, hogy kicsoda Jézus, kicsoda az ember, milyen a világ, miért olyan az ember és a világ, amilyen?
És ehhez nem elég a kognitív tudás, az értelmi bravúr, az intellektuális brillírozás. Ide másra van szükség: lélekre.
És a Lélek, Isten Szentlelke, a nekünk adatott Szentlélek – ahogy Pál fogalmaz – elvezet az igazságra, a teljes megismerésre.
És akkor tudom, hogy itt az istentiszteleten is, amikor Jézus szól hozzám, akkor nem föltétlenül az értelmemre van szükség, hanem a nyitott lelkemre, hogy megismerjem és felismerjem: mit vétettem, hol kell javítanom az életemen, hogyan kell tovább mennem, egy-egy helyzetben mi a helyes magatartás félretéve minden sértődöttséget, emberi makacsságot és büszkeséget.
A Lélek által értem meg, milyen bűn mélységből, milyen hitetlenségből, milyen kételkedésből emelt ki és emel ki engem Jézus az Ige és a Szentlélek által. És itt tudom meg, hogy honnan jövök és merre tartok, és mi az életem főiránya, minden más, munka, hivatás, küzdelem, siker, eredmény, csak járulékos életkörülmény – de nem a fő irány. A fő irány az, amit Jézus adott elém, a megváltásban való részesülés, és az örök élet.
És ha mindezeket megismertük, akkor mondhatjuk el, hogy Jézust is ismerjük, nem, mint hírességet, nem, mint bölcs tanítót, nem, mint egyet a száz híres ember közül, hanem mint Szabadítót és Megváltót. És ez csak a Lélek által lehetséges.
Keresztelő János igyekezett megismertetni Jézust más emberekkel. Két tanítványát ő mutatta be Jézusnak. A Jézushoz csatlakozott két tanítvány, újabb emberekkel ismertette meg Jézust, ők is csatlakoztak, aztán lettek 12-en. És ebbe a láncolatba kapcsolódhatunk be mi is, hogy megismertessük Jézust más emberekkel, rokonokkal, családtagokkal, ismerősökkel. Éppúgy, ahogyan Keresztelő János tette.
Keresztelő János nem volt szó szerint keresztyén, hiszen már Jézus messiási munkája kezdetén kivégezték. Mégis mit tett János? Önmagát háttérbe helyezte azért, hogy ne eltakarja, hanem kiemelje Jézus személyét és dicsőségét.
János szerepe ebben az értelemben, modern szóval olyan, mint egy internetes hivatkozás. Rákattintunk a hivatkozásra, és akkor az megnyitja számunkra a kívánt weboldalt. A hivatkozás lényege tehát nem önmagában van, hanem túlmutat önmagán.
Nekünk is ez a dolgunk, keresztyénként, mint egy hivatkozás, akik túlmutatunk önmagunkon: Jézus Krisztusra, a mi Megváltónkra.
Nap, mint nap lehetőségünk van arra, hogy megismertessük Jézust másokkal, vagy legalábbis megmutassunk belőle valamit nemcsak szavainkkal, hanem hitünkkel, keresztyén magatartásunkkal.
Epifánia – azaz megjelenés. Törekedjünk mi is arra, hogy megjelenítsük Jézust másoknak, bizonyságot tegyünk Róla, magunkat háttérbe helyezve kiemeljük Jézus személyét és dicsőségét, és kérjük Isten Szentlelkét, hogy az általunk megmutatott és megjelenített Jézust ismertesse meg igazán mindazokkal, akik valóban megváltásra és megújulásra vágynak.
Epifánia utáni vasárnapon ezért könyörögjünk. Ámen.
Újesztendő - 2023
Ézsaiás 61,1-7. Újesztendő
Lukács 4,16-21. 2023. január 1.
Isten kegyelméből megérhettük az Úr 2023-ik esztendejét.
Úgy indulunk el ennek az újesztendőnek az első napján, hogy nem tudjuk, mit hoz a jövő.
Lesz-e szerencsénk, lesz-e végre béke, stabilitás, kiszámíthatóság – csitulnak-e a fegyveres konfliktusok, enyhül-e a válság, a recesszió?
Nemcsak általánosan, de személyre szabottan is megfogalmazzuk kívánságainkat, vágyainkat, elképzeléseinket, ragaszkodunk terveinkhez, sőt, mindenféle hagyománynak, szokásnak, szerencsét hozó babonáknak is eleget teszünk, így újév első napján is, hogy nehogy elhagyjon bennünket a szerencse.
A tegnapi, óesztendei igehirdetésben is éppen arról beszéltünk, hogy mi a szerencse, ki a szerencsés ember?
József példáján át láthattuk, hogy nem az a szerencse, akinek mindig minden jól megy, akinek mindene megvan, akit messziről elkerülnek a bajok, a nyomorúságok.
Szerencsés az, aki még a nyomorúságban is ragaszkodik Istenhez, Isten akaratát cselekszi, hűséges Istenhez és hitéhez, és akkor megáldja őt az Úr, minden dolgát szerencséssé teszi. Lehet, hogy ez csak később derül ki, de végső soron a szerencse is csak egy hosszú folyamat végén válik nyilvánvalóvá, amikor összegezve a történteket elmondhatjuk: velünk volt az Úr.
Új évet kezdünk.
Ilyenkor számtalan fogadalmat tesznek az emberek.
Sokan elhatározzák, hogy új életet kezdenek, szakítanak a régi szokásokkal.
Sokszor, és legtöbb esetben, az ilyen emberi fogadalmak terméketlenek maradnak. Hiszen itt is egy titokkal állunk szemben, mint tegnap este, amikor feltettük a kérdést, ki a szerencsés ember.
Ma azt a kérdést tesszük fel, mikor kezdődik az ember életében, és a mi életünkben valami új?
Akkor, amikor mi azt elhatározzuk, amikor megembereljük magunkat, amikor úgy gondoljuk, most már tényleg kezünkbe vesszük a sorsunkat, a jövőnket?
Nos, a mai újévi istentiszteleten erre a titokra adunk választ a felolvasott Ige alapján.
Ismerjük a mondást: nincs új a nap alatt. Nagyon igaz. Megvan biztosan ennek a mondásnak is az eredete.
Ugyanis az új nem akkor kezdődik, amikor új fogadalmakat teszünk, hogy mostantól majd minden megváltozik.
Új akkor kezdődik, amikor az Úr újat cselekszik.
És akkor sem biztos, hogy úgy, ahogyan mi azt elképzeltük.
A bűnös ember életében, Isten nélkül élt történetében és történelmében nincs semmi új.
A régi bűnök ismétlődnek.
Ha az emberiség történetét szemléljük, akkor azt szokták mondani, hogy a történelem ismétli önmagát. Milyen könnyű így áthárítani a felelősséget, és a történelmet hibáztatni újra és újra.
Pedig nem a történelem ismétli önmagát, hanem az ember ismétli meg újra és újra azokat a történelmi bűnöket, amelyeket elkövetett korábban is Isten nélkül: önzés, hatalomvágy, szerzési mánia, gazdasági mohóság, büszkeség, felsőbbrendűségi öntudat…
Ha a választott nép, Izrael történetét figyeljük, láthatjuk, hogy akkor volt békesség és áldás az életén, amikor a nép vezetői megkérdezték az Urat, és a próféták intéseire hallgattak.
Jézus Krisztus a Szentlélek erejével eltelve, elkezdett valami egészen újat. El kezdte cselekedni az Atya akaratát Izraelben, Galileában, városokban tanított, betegeket gyógyított, csodákat tett. Az életet szolgálta, a gyógyulást cselekedte.
A Jordán folyónál nyilvánvalóvá vált, hogy Jézus valóban Isten Fia, akire Isten Lelke szállt, és akiről így hangzott a mennyei szózat: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.”
Eddig csak József és Mária számára volt nyilvánvaló, hogy Jézus Isten Fia, most mindenki számára nyilvánvalóvá lett.
Jézus tehát az Atya akaratát cselekedte. Mi volt többek között az Atya akarata?
Ez is kiderül az Igéből.
Így olvastuk: Jézus „szokása szerint bement szombaton a zsinagógába.”
Szokása szerint – fontos ez, mert az Atya azt akarja, hogy váljék szokássá, szokásunkká, hogy az Úr napján felmenjünk az Isten házába. Nem passzió ez, nem kegyes vallásosság, hogy elnyerjük Isten jóindulatát, vagy éppen elismerését.
Az Úr azt akarja, hogy jöjjünk Hozzá.
Mert Ő akar tanítani, Ő akar vezetni ebben a világban, ebben az életben. Ő akar újat kezdeni valamennyiünk és a világ életében.
Ő nem akarja, hogy újra és újra megismétlődjenek a bűnök, a hitetlenségek, a kétkedések, a haragok, a gyűlöletek, az önzések, a háborúk.
Ő el akar szakítani a régi bűnöktől. Ő részeseivé akar tenni megváltásának, az új ember természetének, nem az ádámi, hanem a krisztusi ember természetének. Annak a természetnek, amely az Atya akaratát cselekszi.
Ez lehet az első üzenet a mai újévi istentiszteleten: az Atya akarata az, hogy ne csak szokásunkká, hanem életfeltételünkké váljék az Úr házába való eljövetelünk, hogy Igét hallgassunk, és az Úr ne csak újat cselekedjen velünk, hanem meg is tartson abban az újban, új életben, amellyel Ő ajándékozott meg minket.
Az új esztendővel kapcsolatosan mindig elvárásaink vannak. Ahogy a názáretieknek is elvárásaik voltak Jézussal szemben, de nem úgy váltak valóra, ahogyan azt elgondolták.
Nem mindig az elvárásaink szerint alakulnak a dolgok, még az új évben sem, ahogy egyik erdélyi református énekünk mondja: „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van, tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan, mint titkos bánya mélyiben, formálja tetteit, de biztos kézzel hozza föl, mi most még rejtve itt.”
Nekünk elsősorban nem a magunk elvárásaira kell tekintenünk és hagyatkoznunk, hanem engedelmes lélekkel kell megállnunk mai is az Úr előtt, és az Ő akaratát kell keresnünk és cselekednünk.
Egy másik kijelentése Jézusnak, amit a mai Igéből kiemelünk az, amit Jézus mond a feszülten figyelő hallgatóságnak: hirdetem „az Úr kedves esztendejét.”
Minden esztendő az Úré.
Hiszen Ő az idő Ura. Az Úré az egész föld, és minden, ami abban van.
Az Úr, azonban, aki haraggal is lenézhetne a földre, Jézusért jókedvében tekint ránk.
A kedves esztendő kifejezés ismerős volt a zsidók számára. A hetedik, azaz a szombat év volt ez.
Az Úr jókedvének esztendeje a helyreállítás éve volt. Mindenki visszakapta azt, amit elveszített. Minden rabszolgát, adósrabszolgát felszabadítottak, minden sérelmet orvosoltak, minden sebet bekötöztek.
Nem volt szabad szántani és vetni abban az évben, parlagon kellett hagyni a földet is, hadd pihenjen, a szőlőt sem volt szabad metszeni, hadd nőjön, és teremjen magától, jó lesz az éhezőknek, a szegényeknek. Mindenki tehát a szombatévben az addigi évek tartalékaiból, vagyis az Úrtól már megkapott ajándékokból éltek. Vagyis az Úr vendégei voltak.
Érezted már, hogy mind lelkedben, mind testedben az Úr vendége vagy? Mert nem a Te fáradozásod és aggodalmaskodásod teremti elő a mindennapi kenyeret, hanem az Úr vendége vagy, az Úrasztalánál is, a mindennapi életben is, ahogyan hitvallásunk mondja: nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok.
Jézus is ezt hirdette, és ezt cselekedte, a kánai menyegzőn, az ötezer ember megvendégelésekor, a gyógyítások és halott feltámasztások során, és a tanítványok is végig az Úr vendégei voltak, akik elhagyva polgári foglalkozásukat követték Jézust, és sohasem nélkülöztek, nem szenvedtek hiányt semmiben.
Jézus az Úr kedves esztendejét hozta el. És ma is elhozza az Úr az Ő kedves esztendejét. De a sorrend más, mint amit az ember állít fel.
Jézus azt mondja: kérjetek, keressetek, zörgessetek, és akkor kaptok, találtok és megnyittatik nektek.
Jézus előbb a lelki életünket, az elrontott kapcsolatainkat, a megtört szívünket akarja meggyógyítani, megújítani, és akkor megkapjuk azt is, amire a testünknek van szüksége.
Az Úr az Ő kedves esztendejét kínálja nekünk és az egész világnak. Megújítani, újat kezdeni akar, Ő szeretne cselekedni bennünk, s a világ életében, hogy ne ismétlődjenek a bűnök, a történelmi bűnök, a gyűlöletek, a szenvedések.
Ez esztendő első napján így menjünk tovább: keressük az Urat, az Ő akaratát, hogy részesüljünk az Úr kegyelmének kedves esztendejében. Ámen.
Óesztendő - Szerencsés ember - 2022
1Mózes 39,23/b. Óesztendő 2022. december 31.
„Az Úr Józseffel volt, és valamit cselekedett,
szerencséssé tette őt az Úr.”
Isten kegyelméből megérkeztünk a 2022-ik esztendő utolsó napjára. Búcsúzunk a mögöttünk álló esztendőtől, talán kissé felsóhajtva: olyan hamar tovatűnt, mintha repülnénk (90. Zsoltár).
Felsorolni is nehéz, hogy az előző évekhez hasonlóan mennyi minden történt az elmúlt évben, talán több nehézség, bizonytalanság, dráma, kevesebb élmény, siker, gondtalanság.
De még ezekben a nehéz helyzetekben is láthattuk Isten kegyelmét, amellyel megtartott bennünket.
Az év utolsó napján felolvasott Ige még inkább elmélyíti bennünk ezt a titkot, hogy hogyan is van velünk az Úr, és hogyan segített, segít bennünket?
Egy keleti mese szerint volt egyszer egy gazdag kereskedő, akinek mindig, minden sikerült, és mindenki nagyon szerencsésnek tartotta. Nagy vagyonnal és szép családdal rendelkezett, megbecsült egyénisége volt annak a városnak, ahol élt. A mese szerint egy nap történt valami, ami elindította a kereskedőt a lejtőn. Elvesztette a szerencsetalizmánját, egy ékszert, amelynek ő mágikus erőt tulajdonított.
A mai modern hiedelemvilágunk is tele van olyan tárgyakkal, amelyeknek bűvös erejétől sokáig meg voltak győződve.
Ma is sokan hisznek bennünk.
Ilyen pl. a szerencsepatkó, amelyet felszegeztek a ház bejáratához, vagy a négylevelű lóhere, vagy a kabala baba dolgozatíráskor – és még hosszasan sorolhatnánk – ezekről mondták és mondják: szerencsét hoznak. Akinek tulajdonában vannak ezek a tárgyak, szerencsés ember lesz, annak minden sikerülni fog.
Azt, hogy hogyan alakultak ki ezek a hiedelmek, a néprajzkutatók biztosan jól el tudják magyarázni.
Egy biztos, minden ember szeretne szerencsés lenni. Ha tényleg volna olyan tárgy, amely elhozná ezt a várva várt szerencsét, sokan megvásárolnák.
Ha körülnézünk a világban, akkor a sok szerencsétlenség közepette igazán ránk férne egy kis szerencse is.
Mert vannak szerencsétlen emberek.
Vannak, akik az anyagi javak, a jövedelem tekintetében szerencsétlenek. Akik alig tudják biztosítani a mindennapit a családjuk számára.
Vannak anyák, akik a szülészeten hagyják a gyermeküket, mert úgy gondolják, nem tudják felnevelni.
Vannak gyermekek, akik úgy nőnek fel, hogy nem tanulnak, meg igényt, tisztaságot, tiszteletet, hátrányosnak érzik magukat, mert a szüleik vagy nem dolgoznak, vagy eltékozolták valami másra a családi jövedelmet.
Vannak, akik lelki okokra hivatkozva magyarázzák szerencsétlenségüket, hogy becsapták, kijátszották, kihasználták őket.
És vannak, akik nélkülözik a közösséget, a támaszt, a szeretetet.
A szerencsétlenek száma egyre csak növekszik mai önző világunkban.
A mai Igénk mégsem egy szerencsétlen emberről szól, hanem egy szerencsésről. Többször is olvassuk Józsefről ebben a fejezetben is, hogy József szerencsés ember.
Emberi szemmel nézve kicsit furcsa őt így jellemezni, ha megnézzük mi minden történt vele élete során.
Apja házából elkerült, mert testvérei irigykedtek rá.
Megjárta a kút mélyét, ahova testvérei bedobták, éppen, hogy megszabadult testvérei gyilkos indulatától, rabláncon vánszorog étlen, szomjan, tűző napon több ezer kilométeren át Egyiptomba, ahol a rabszolga kereskedők eladják őt rabszolgának Potifárnak. Alig fordul jobbra a sorsa, Potifárné ármánykodása miatt tömlöcbe kerül.
És mégis szerencsésnek mondja őt a Biblia, nemcsak otthon, amikor az apja házában van, hanem akkor is, amikor rabszolga.
Mi a titok? Mi teszi szerencséssé az embert?
Volt neki szerencsehozó talizmánja, kabalája, elkerülte minden baj, veszedelem, haja szála sem görbült? Szó sincs róla.
Mi a titok?
Az, hogy Isten vele van.
„Az Úr Józseffel volt, és valamit cselekedett, szerencséssé tette őt az Úr.”
Ez a történet nagy üzenetet hordoz a számunkra ma is, az év utolsó napján, de nagy üzenetet hordoz az előttünk álló esztendőre is.
Ki az igazán szerencsés ember?
Akinek anyagi biztonsága van? Akinek otthona, szép autója, jól jövedelmező munkahelye van? Akiben bíznak, akinek befolyása van, akinek ráhatása van az élet minden területére, mind politikailag, mind gazdaságilag?
József belekóstol mindegyikben, de egyik sem marad folyamatos és állandó az életében.
Egyik pillanatban még otthon van apja féltő és óvó szeretetében, másik pillanatban már Egyiptom felé tart rabláncon.
Egyik pillanatban még megvetett szolga, másik pillanatban már Potifár egész házának gondnoka. Egyik pillanatban még megbízható házmester, másik pillanatban már a börtöncella mélyén gyötrődik.
Egyik pillanatban még csak egy álomfejtő, másik pillanatban már Egyiptom második embere.
Mélység és magasság. Boldogság és nyomorúság. Szenvedés és szerencse. Mi a titok?
Az Úr vele volt.
És egy másik titok: miért volt vele az Úr?
Azért, mert József bárhol is volt, bármilyen magasságban, vagy mélységben, sohasem hagyta el Istenét, mindig alázatosan cselekedte az Úr szavát, és mindig alázatosan fogadta az Úr akaratát. Ő tudta: Isten mindent elrendez.
József azért volt szerencsés, mert minden körülmények között az Úr oltalmát élvezte.
Mi a szerencse? A földi gazdagság, az hogy minden baj, nyomorúság, betegség elkerül, hogy elvárásaink szerint alakulnak a dolgok? Nem ez teszi szerencséssé az embert?
A szerencse az, hogy nemcsak a jólét idején, de még a nyomorúságban is velünk van Isten. És bármilyen nyomorúságban vagyunk, mélységben, bánatban, válságban, ha az Úr akaratát követjük és cselekedjük, akkor szerencséssé teszi az Úr mindnyájunk életét.
Talán éppen azért nem vagyunk még csődben, és minden nehézség ellenére még kezelni tudjuk a válságot, bármennyire is próbálnának befolyásolni és zsarolni a külső erők, ahogyan azt Józseffel is tették, de ha van krisztusi szeretet, krisztusi erkölcs, krisztusi megfontolás, és a krisztusi szeretet mellett van haza és nemzetszeretet, akkor még a nyomorúságban is szerencséssé tesz bennünket Isten.
Az Úr velünk van és velünk lesz, és ennek csak az a záloga, hogy minden körülményben, még a mélységben is, az Úrhoz forduljunk, Őt kérjük, Hozzá imádkozzunk, Benne higgyünk, az Ő kezét fogjuk.
Mi, akik itt vagyunk Isten színe előtt ennek az évnek az utolsó estéjén, szintén szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert velünk volt az Úr, megsegített. Lehet, hogy mi magunk is hullámhegyeken és hullámvölgyeken mentünk keresztül, sok mindenben volt részünk, de az, hogy Isten szeret, óv, vezet, és megtartani akar, ebben az egyben soha sincs hullámhegy és hullámvölgy.
Ezen a napon is meg kell látnunk, hogy milyen jó nekünk, mert nem külső tényezőktől, politikától, gazdaságtól, emberi jóakarattól, vagy jóindulattól függ a mi sorsunk, hanem egyes-egyedül Istentől.
És Tőle függ az elkövetkező esztendőre eltervezett dolgaink sikere is.
Ezért fontos, hogy Rá tekintsünk, hagyjuk, hogy Ő vezessen, és bízzunk abban, hogy bármennyire is nehéz az élet, minden a javunkra van, mert Ő szeret bennünket.
Ámen.