ApCsel 9,1-15. Böjt vasárnapja
ApCsel 9, 5;8-9. 2023. február 26.
Lejárt a karácsonyi ünnepkör – beléptünk a húsvéti ünnepkörbe. Böjt első vasárnapját ünnepeljük.
Böjt – sokszor csak formálisan használjuk a kifejezést és csak formálisan böjtölünk.
Utoljára, farsang utolsó napjaiban még kiszórakozzuk magunkat, jelmezeket öltünk, búsó-járással űzzük a telet, nem vonjuk meg magunktól a kiadós farsangi menüket – elvégre böjt előtt, még ki kell használni az alkalmat. Azt mondjuk: ez így van rendjén.
De a böjt tartalmáról már kevés szó esik.
A mai igehirdetésnek azt a címet adhatjuk, Pál böjtje.
Talán csodálkozunk – ugyan volt a zsidóknál böjt, de pont akkor, amikor Pál a damaszkuszi úton vágtatott az elmenekült krisztuskövetők után, az éppen nem a böjt ideje volt.
Lehet, hogy nem szokványos módon, de most éppen erről szeretnék beszélni – Saulus, azaz Pál böjtjéről.
Mi a böjt, mi az igazi böjt, és hogyan ad ebben példát nekünk Pál apostol, akár akaratlanul is?
A körülményeket ismerjük.
Nem régen éppen erről beszéltünk itt az istentiszteleten, hogy ki volt Pál korábban.
Most másra fektetjük a hangsúlyt. Tovább visszük a Pál apostollal történt események szálait.
Így szeretném hirdetni most Isten üzenetét az igazi böjtről.
Az első kép, amely megragadott engem: Pál a vakító fény hatására a földre esett. Szól hozzá a Krisztus szava: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?”
Pál apostol ekkor megkérdezi: „Ki vagy, Uram?”
Ki vagy, Uram? – aki porba sújtasz, aki megállítasz, aki összetöröd, összezúzod álmaimat, küldetésem gyakorlását, hivatásom követését, a zsidó törvény szerinti elkötelezettségemet?
Ki vagy, Uram, aki mozdulatlanná és vakká teszel, aki elveszed e világi látásomat, aki a világi látás helyett sötétségben tartasz? Ki vagy, Uram?
Talán itt kezdődik a böjt.
Nem úgy, és nem akkor, amikor azt mondjuk, ma böjt van, tehát nem eszünk húst.
A böjt ezzel a kérdéssel kezdődik: Ki vagy, Uram?
Ki vagy, Uram, aki megengeded, hogy porba hulljak?
Ki vagy, Uram, aki engeded, hogy annyi baj, méltánytalanság érjem engem?
Aki engeded a szenvedéseket, a háborúkat, a romokat, a s a romok alatt rekedt haldoklókat?
Ki vagy, Uram, aki engeded nem csupán a piac és áru szabad áramlását, hanem a fegyverek szabad szállítását?
Lehet, hogy megengedi az Úr a porba hullást, az evilági látásunk meghomályosulását, vagy éppen elvesztését, a szenvedők nyomorát, a háborúk és természeti katasztrófák áldozatait? Miért, Uram, ki vagy, Uram?
Egy rosszul megépített lakóház, amely nem bír ellenállni a földrengésnek, egy ember által okozott háborús konfliktus, amelynek következtében százezrek nyomorodnak meg és pusztulnak el, a fegyverek szállítása, amely még több áldozatot követel majd, az emberi gőg és gyűlölet, önzés és kicsinyesség, amely pillanatok alatt teheti tönkre egy ember jó hírnevét – tényleg, minden az Úr számlájára írható? Mert az ember még erre is képes, hogy az Urat vádolja, és mindent az Úr számlájára írjon: miért, Uram, ki vagy, Uram?
És jön a válsz: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.”
Ilyen az ember. Az Urat kérdezi, miközben éppen az Urat üldözi.
Üldözi Jézust. Kiüldözi az életéből, a gondolkodásából, a világlátásából, a gazdaságából, a politikájából, a mindennapi élete alakulásából, kiüldözi a világból – s amikor az ember, az emberiség ott hever a porban, szinte megvakulva, mert már sem tisztán nem lát, de már egyáltalán nem látja a dolgokat, a dolgok menetét, okát és következményét, akkor végső elkeseredésében felteszi a kérdést: ki vagy, Uram?
De vajon meghallja az ember az Úr válaszát? Én vagyok, Jézus, akit te üldözöl.
Mert minden bajnak ez az oka és eredete.
Üldözzük Jézust, kiüldözzük, elüldözzük az életünkből és akkor hitetlenkedve rázzuk a fejünket: ilyen is megtörténhet?
Duzzad a mellünk, mint Saulusnak. Aki birtokában volt minden tudásnak, filozófiának, vallásnak, korának egyik legműveltebb férfija volt, akár Nobel-díjat is kaphatott volna, mai párhuzammal.
És most mégis ott hever a porban.
És porba hullik szép lassan Ukrajna, rogyadozik Európa és a fél világ, pedig duzzad a becsvágytól, az önhittségtől, a technikai és intellektuális tudástól és fölénytől. És mégis ott fekszik a porban, vakon, nem a cipője poros, és nem a szeme vak, hanem a lelke poros, és a szíve vak.
Az igazi böjt itt kezdődik, amikor fel tudod tenni a kérdést, bajban, bánatban, nyomorúságban, gyászban, szenvedésben, nehéz gazdasági, vagy lelki időszak idején: ki vagy, Uram?
És Ő válaszol, én vagyok Jézus. A Szabadító, a gondviselő, a megváltó, a vigasztaló, célt és iránymutató, az út, az igazság és az élet.
Én vagyok a feltámadás. Én vagyok, aki volt, van, és aki eljövendő.
„Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de semmit sem látott.”
Borzasztó lehet, amikor az ember semmit sem lát.
Pál is ezt tapasztalta meg. Semmit sem lát.
De ezzel együtt valami mást is megtapasztalt. Nemcsak a fizikai világot nem látja. De nem látja a jövőjét sem. Nem látja karrierjének folytatását. Nem látja a sikerét, azt, amikor majd otthon Jeruzsálemben, a Nagytanácsban majd vállon veregetik, és azt mondják: ügyes vagy Saulus, újabb 50, 100, vagy 150 krisztuskövetőt sikerült elfognod.
Pál nem látja a folytatását annak, amit eddig tett. Nem lát maga előtt sikert, perspektívát, nem látja életének kiteljesedését és beteljesülését.
Amikor Jézus elveszi evilági látásunkat, akkor tényleg úgy vagyunk, hogy nem látjuk a jövőt, a lehetőségeket, a kiutat, a megoldást.
Sőt, talán még azt sem látjuk, hogy volt-e értelme annak, amit eddig tettünk?
A böjt valahol ezt is jelenti: nem e világ szerint látok. Nem látom ennek a világnak a jövőjét, mert rá jövök, nincs is. Csak bukdácsolás, csak porba hullás, csak szenvedés és nyomor.
Nem látom, hogy ez a világ olyan kiteljesedést és beteljesülést adna, amilyenre mindig is vágytam.
Mert az a Jézus, akit talán üldöztem, vagy száműztem az életemből, egy másik látást akar adni nekem.
Te látsz ebben a világban valami perspektívát? Látod a békét, a béketárgyalások lehetőségét? Mindenki csak kalkulál, elemez, szakért, véleményt mond. De senki sem látja, mi fog történni. Mit fog még megengedni az Úr, vagy hogyan fog belenyúlni az emberiség történelmébe. Nem látjuk. Csak egy dolgot lehet látni: hogy Krisztussal másként is alakulhatna ez a világ, az életünk, a mindennapjaink, a kapcsolataink.
Pál aztán segítséggel betámolyog Damaszkuszba.
Három napig nem látott, nem evett és nem ivott.
Amikor baj ér, betegség nyomaszt, rossz a lelkiismeretünk, szívet-lelket megpróbáló időket élünk, még étvágyunk sincs – mert valami ott legbelül nincs rendben.
Pál apostolt sokkolták a vele történtek. Nem tudta, mi fog történni vele, vajon, ez a Jézus, könyörül rajta, vagy vakságban tartja, vagy megítéli? Talán azt is mondhatnánk, hogy ez az erős, senkitől és semmitől vissza nem riadó Pál, most egzisztenciális – és halálfélelemben szenved. Még mindig vak, nem eszik, és nem iszik.
Milyen gyermeteg is az emberi böjt Pál böjtje, az igazi böjt mellett.
Talán egy napra nem eszünk, vagy tartózkodunk a nehéz ételektől. Ezzel le van tudva – gondoljuk.
De Pál böjtje más: ő nem letudja a vétkét, hogy nem eszik, és nem iszik.
Ő vár valamire.
Eddig a böjt fokozatait taglaltuk: az első fokozat, a kérdés: Uram, ki vagy?
A második fokozat: elveszíteni a világi látást, és meglátni valami mást.
És a harmadik – ami most következik, a várakozás.
Pál három napig várakozik.
Kire? Arra, akit az Úr küld. Ő majd visszaadja a látást, igaz, a fizikai látás mellett valami egészen más, lelki látást. A Krisztus látását. Mert a fizikai látás is csak a lelki látással, krisztusi látással lehet teljes és helyes. Ezt a látást kapja Pál.
És számunkra is ez az igazi böjt harmadik fokozata: várni.
Várni, hogy az Úr megláttassa a lehetőségeket, a megoldást, az igazi életet, meglátni az Úr akaratát. Meglátni azt, hogy hova vezet a Krisztus üldözése, számüldözése az életből, a világból.
Aztán jön Anániás, aki egyelőre még tanácstalan, mert sok rosszat hallott erről a Saulusról.
De Jézus megnyugtatja: „választott eszközöm ő.” Károli így fordítja: „választott edényem”. Az edény üres, amíg meg nem töltik, Krisztus, mint edényt akarja megtölteni, kitölteni Pált az Ő kegyelmével, kijelentésével, üzenetével.
Az igazi böjtnek tehát ez a harmadik fokozata: várni. Várni arra, talán egy betegség, egy bánat, egy gyász, egy csalódás, egy szenvedés, egy békétlen időszak után arra, hogy Krisztus megtöltsön, megtöltse ezt a világot megint kegyelemmel, irgalommal, útmutatással, szeretet - és békességlelkülettel - igénnyel, krisztusi útmutatással, keresztyén indulattal.
A világban megjelent a világ világossága. A böjt az, amikor a világ fényétől, a siker fényétől, a karrier és emberi siker fényétől elfordulunk, és keressük Krisztust, a világ világosságát, hogy adja az Ő mennyei látását és világosságát, hogy ráébredjünk az élet igazi útjára, hogy megtartóztassuk magunkat minden világi kísértéstől, mert Krisztus szerint mi is mindnyájan választott edények vagyunk, hogy hordozzuk Őt ebben a világban, e világ számára.
Saulus, bár nagyszerű, művelt, képzett ember volt, mai értelemben, akár Nobel díjat is kaphatott volna a világ elismeréséül, de ő valami mást kapott. Nem a világtól, mert a világtól szenvedést és kivégzést kapott. Ő valami egészen mást kapott: Krisztustól az élet koronáját.
Erre választott ki minket is Krisztus, hogy győzzünk a világban, a világ indulata felett, hogy győzzünk és elnyerjük az élet koronáját.
Ez pedig böjt nélkül nem megy. Nem a testi böjt, önmegtartóztatás visz közelebb Istenhez, hanem a lelki böjt, az hogy Krisztust kérdezzük, Krisztus szerint látunk, és Krisztust hordozzuk ebben a világban. Ámen.
Pál böjtje - Böjt vasárnapja - 2023
Böjtre készülve - Estomihi
Lukács 12,1-12. Estomihi – ötvened vasárnap
Márk 8,31-38. 2023. február 19.
A farsangi idő utolsó vasárnapját ünnepeljük, az eddigi vasárnapok is már átmenetet képeztek a karácsonyi és a húsvéti ünnepkör között. A mai vasárnap elnevezése estomihi. „Légy nekem erős kősziklám” a 71. Zsoltár első verséből származik az elnevezés - másként „ötvened” vasárnap – alig ötven nap választ el a feltámadás ünnepétől.
Elmúlik egy időszak és kezdődik egy másik – és a figyelmünk most Jézus születéséről, megjelenéséről, messiási munkájának megkezdéséről már az Ő szenvedésére irányul – tekintetünk már a kereszt felé fordul.
Krisztus földi életútján gyökeres változás történik.
Mögötte a siker, a népszerűség, a rajongás, a hódolat – hiszen annyi csodát tett, betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, lecsendesítette a vihart, megsokasította a két halat, az öt kenyeret és ezreket vendégelt meg.
Jó volt hozzá tartozni, a tanítványok is nagy örömmel követték őt, ők is részesültek abban az elismerésben és népszerűségben, mint Jézus, hiszen vele voltak, mindenüvé követték őt – jó volt hozzá tartozni.
Most Jézus egészen furcsa dolgokról kezd el beszélni, minden megváltozik, a sikerek eddigi útját felváltja a szenvedések útja, lassan elfordulnak tőle az emberek, és nagycsütörtökön, nagypénteken egyedül marad.
Jézusnak is megváltozik a földi élete, és az őt követő tanítványoknak is gyökeresen megváltozik majd az élete.
A kérdés az, hogy ebben a változásban hogyan áll helyt az ember, hogyan áll helyt Jézus, hogyan állnak helyt a tanítványok?
A mi életünk is rendszeres változásban van. Sokféle tekintetben. Változik az életkorunk – elmúlik az ifjúságunk, elfogy az erőnk, betegségek, testi szenvedések, lelki gyötrelmek jönnek.
Változnak az életkörülményeink – lehet, hogy sok munka árán vittük valamire, aztán előfordulhat, hogy egy hirtelen jött katasztrófa, mint a törökországi földrengés, egy háborús konfliktus, szankciók, infláció, minden elért sikerünket és eredményünket kétségessé teszi, válságba kerülünk.
Változnak a rendszerek, az eszmék, az ideológiák, az életgyakorlatok, változik a divat, a korszellem, a gondolkodásmód.
Bizony, az ember nem vonhatja ki magát a változások alól – a kérdés az, hogyan állunk helyt a változások során, mi az, amibe kapaszkodni lehet, mi az, ami mégis megtart, erőt ad, irányt és célt mutat?
A mai Ige úgy kezdődik, hogy Jézus bejelenti szenvedését: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.”
Jézus összefüggéseiben, a maga teljességében látja az életét.
Ő számol azzal is, hogy mi fog történni vele a későbbiekben.
Szenvednie kell. Reálisan látja jövőjét, de erre a tanítványok még nincsenek felkészülve.
Jól látszik ez Péter magatartásán: Isten mentsen, Uram, nem történhet meg ez veled – mondja.
Péter világosan érti Jézus szavait, de nem tudja összeegyeztetni a maga gondolataival és elvárásaival. Ő is, a többi tanítványhoz hasonlóan, úgy gondolta, hogy Jézus egy dicsőséges Megváltó, egy dicsőséges Messiás, Jézusnak az útja nem lehet a szenvedések útja, csak a dicsőség útja.
Jézus ekkor megdorgálja Pétert, nem is Pétert, hanem a Péteren keresztül támadó sátáni gondolatot, amely szeretné letéríteni Jézust a megváltás útjáról. Péter nem szándékosan lett a Sátán szószólója, hanem azért, mert gondolkozását, értelmi beállítottságát nem Istenre összpontosította, nem Isten útjaira és céljaira gondolt, hanem csak az emberek dolgaira, emberi szempontokra és várakozásokra.
Mindig akkor jön a kísértés az ember életében, amikor az ember a maga gondolatait nem Istenre összpontosítja.
Péter magatartása nagyon jól rávilágít az általános ember magatartására.
Mi magunk sem tudunk azonosulni olyan lehetőségekkel, hogy az életünk válságba kerülhet, hogy gyökeresen megváltozik, hogy elfogy az erőnk, hogy betegségek, testi fájdalmak és lelki gyötrelmek érhetnek.
Még gondolatainkból is szeretnénk száműzni ezeket a lehetőségeket. Szeretnénk csak a mában és a mának élni, szeretnénk csupán itt berendezkedni, csak itt jól érezni magunkat, és nem arra összpontosítani, mit mond a Biblia? Mit mond Isten? Mit ígér Jézus mindazoknak, akik nevéről vallást tesznek, akik nem szégyellik Őt és az Ő Evangéliumát.
Jézus reálisan akarja megláttatni velünk a bűnnek a hatalmát, azt, hogy milyen végletes és végzetes következményei lehetnek annak, ha gondolkozásunkat, értelmi beállítottságunkat nem Istenre összpontosítjuk, hanem csupán az emberi dolgokra, szempontokra, érdekekre és várakozásokra.
Jézus ezért odafordul a sokasághoz – nemcsak a tanítványokhoz, és életprogramot ad a számukra.
Nem követel, nem parancsol, hanem csendesen szól: ha valaki énutánam akar jönni – mondja alázatosan.
Két követelményt támaszt azokkal szemben, akik valóban követni szeretnék őt.
„Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát.”
A mai fül számára idegenül hangzik ez az elvárás. Tagadjuk meg magunkat – sose – mondja a mai büszke ember. Senki sem kérhet tőlem ilyet: tagadjam meg magamat, az életemet, az egzisztenciámat, a felfogásomat, mindazt, ami én vagyok?
Nem erről van szó. Nem a személyiségünket kell megtagadni – mondja Jézus, hanem azt a kísértést, sokszor azt az emberi magatartást, amelyet az önzés parancsai irányítanak.
Látjuk, hogy hova vezette és vezeti a világot az önzés parancsa, az én központúság parancsa, az erővel és a hatalommal való visszaélés parancsa, a gazdasági vagy politikai előnnyel való üzletelés és üzérkedés parancsa. A mai világban, főleg háborús helyzetben mindez, mintha kicsúcsosodott volna.
Tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét – mondja Jézus.
Felvenni a keresztet azt jelenti: igent mondani Isten akaratára és útjára.
A kereszthordozás, amelyet Jézus említ, nem bevett zsidó hasonlat, de mégis ismerős volt a római birodalom által elnyomott Palesztinában.
Az elítélt ember látványát idézte ez a hasonlat, akit arra kényszerítettek, hogy mutassa be Rómának való alárendeltségét azáltal, hogy keresztjének egy részét a vállán végigcipeli egészen a kivégzés helyéig.
„Vegye fel az ő keresztjét” – azt jelentette tehát, hogy az ember engedelmesen és nyilvánosan aláveti magát annak a tekintélynek, ami ellen korábban fellázadt. Jézusnak is cipelnie kellett a maga keresztjét nagypénteken. Bár Ő nem volt lázadó, hanem alázatos és engedelmes Isten Báránya.
Amikor Jézus felveszi az Ő keresztjét, és úgy megy a kiengesztelés hegyére, a Golgotára, akkor végső soron nem is a római birodalomnak engedelmeskedik, hanem Isten akaratának.
Hiszen Ő azért jött, hogy a kereszten elhordozza Isten bűn miatti haragját és ítéletét, az ember helyett, az emberért.
Ő tehát Isten akaratát követte a maga akarata helyett.
Ő Istennek engedelmeskedett.
Azt mondja Jézus: akik követik Őt, fel kell venniük saját keresztjüket – vagyis fel kell venniük az Isten akaratának való engedelmességet, még akkor is, ha ez a világ szemében nemtetszést, gúnyt, vagy megvetést jelent.
Vajon mi fel tudjuk-e venni a magunk keresztjét, azaz minden körülmények között tudunk-e Isten akaratának engedelmeskedni, az Ő törvénye szerint élni, és így megtagadni önmagunkat, megtagadva az önzés, a gyűlölet, a harag, a világ bűneinek és kísértéseinek a parancsát?
Mert tudom, hogy könnyebb, sokkal könnyebb a világ éppen aktuális szemléletét és divatját követni az élet minden területén, mint határozottan ragaszkodni azokhoz az értékekhez, amelyek megtartó erővel bírnak mind az egyén, mind a közösség, mind a nemzet számára.
„Aki meg akarja menteni életét, az elveszíti, aki pedig elveszti életét énérettem és az evangéliumért, megmenti azt” – halljuk Jézus szavát. Ellentmondásosnak hangzik Jézusnak ez a kijelentése. De azt hiszem, a mai világ helyzete tökéletesen igazolja ennek a jézusi Igének a valóságtartalmát.
Minél inkább ragaszkodik a világ a maga hatalmához, vagyonához, mammonjához, erkölcstelenségéhez, értéket tagadó szabadságához: annál nagyobb a káosz, a bizonytalanság, az összeomlás és a csőd veszélye.
Jézus nemcsak Igét mond, hanem rámutat az emberi együttélés, az emberi megmaradás és megtartatás egyetlen törvényszerűségére is: „tagadja meg magát és vegye fel keresztjét” – az emberi önzés megtagadása nélkül, valamint a krisztusi igazság és szeretet keresztjének a felvállalása nélkül nincs jövője az emberiségnek, sem a nemzeteknek, sem a kisebb közösségeknek.
Itt szeretném ismét hangsúlyozni azt az alázatot, amellyel Jézus kezdi a tanítását: „ha valaki énutánam akar jönni” – Ő tehát nem kényszeríti ránk a maga akaratát, csak figyelmeztet: ha valaki csak magával törődik, csak magát akarja megmenteni, elvész, de ha valaki tud lemondani, tud önzetlen lenni, tud őszinte és egyenes lenni, tud igazságos lenni, az megmenti életét.
Jézus itt már nem csupán a földi, e világi dimenziókról beszél – azt mondja Jézus, hogy a hozzá és az evangéliumhoz fűződő viszonyunknak következményei lesznek majd az Ő országában.
Aki mégis úgy dönt, hogy önközpontúan él ebben a világban és visszautasítja Jézus szavát, Jézus hívását, Jézus követését: az végül elveszti az életét és örök romlásra jut.
Viszont aki elveszti életét, azaz átadja életét a jézusi hűségben, az valójában örökre megőrzi azt. Mint Jézus követője az örök élet örököse.
„Ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.”
Szégyellni Jézust azt jelenti: elutasítani őt, és kitartani a világ hitetlensége és bűnei mellett.
Ha valaki énutánam akar jönni: ezt nem teheti – mondja Jézus.
Ha valaki énutánam akar jönni, annak minden körülmények között döntenie kell, hogy mivel, kivel azonosul.
Nem egyszerű tehát a feladat. De Jézus ebben is segítségünkre van
Amikor arról beszél Jézus tanítványainak, hogy neki szenvedni kell, meghalni – itt nem áll meg, tovább folytatja: de harmadnapon feltámadni, akkor nemcsak a maga útjáról beszél, hanem az Istentől rendelt emberi életútról is.
Itt, a bűn által megromlott világban nemcsak örömben és jólétben van részünk, de részünk van és részünk lesz a szenvedésekben is, a betegségekben is, a testi és lelki fájdalmakban is, s mint általános ítéletben, mert test és vér nem örökölheti Isten országát, részünk lesz a test halálában is.
De a Jézus által mutatott út és lehetőség világos: részünk van a feltámadásban is. Mert így rendelte Isten az emberi élet útját.
Arra biztat Jézus a mai Igében, hogy merjük és próbáljuk életünket magasabb összefüggésbe helyezni, merjünk és próbáljunk elszakadni a földhözragadtságtól, merjünk és próbáljunk ebben a világban Krisztusba kapaszkodni és Krisztusba gyökerezni. Akkor lelkünkben sem fogunk sohasem kárt szenvedni, mert a mi életünk egy sokkal hatalmasabb kéz oltalmában van elrejtve – Isten kezében. Ámen.
Evangélium Európában - sexagesimae - 2023
Lukács 13,22-30. Sexagesimae
ApCsel 16,9-15. 2023. február 12.
Az elmúlt vasárnap hetvened, ma hatvanad vasárnapra gyűltünk össze - sexagesimae - valamivel kevesebb, mint hatvan nap választ el minket húsvéttól, a feltámadás ünnepétől.
Ennek a vasárnapnak a témája a pogányok üdvössége.
Isten nemcsak választott népe, Izrael körében tesz csodát, hanem a pogány népeket is megajándékozza a megváltás és az üdvösség csodájával.
A mai vasárnapi Ige arról szól, hogy az evangélium először hangzik el Európában - Pál apostol által elhagyva Izrael területét és Kis-Ázsiát, most Európában szólal meg Isten üzenete, Krisztus beszéde - s majd folytatódik Görögországban, Rómában, úgy, ahogy Jézus mondja tanítványainak: lesztek nekem tanúim a föld végső határáig.
Az eddigiekhez képest teljesen más és egészen új üzenet terjed az akkor ismert világban. Nem görög filozófia, nem római elmélet és dogma, hanem Krisztus beszéde.
Lássuk, hogyan történik mindez, hogyan ragadja meg az Ige az embert, és hogyan változik meg az ember élete Isten Igéjének a hatására.
Erről szeretnénk most szólni néhány gondolatban.
A mi magyar nyelvünk őriz néhány olyan szólás-mondást, amely a Bibliából származik, és bibliai történethez kapcsolódik. A lekcióban is olvastuk: az elsőkből lesznek utolsók és az utolsókból elsők.
„Aki nem dolgozik, ne is egyék.” „Jobb adni, mint kapni.” „Áll, mint Bálám szamara.” „Mossa kezeit, mint Pilátus.”
De van egy olyan kifejezésünk, amelyről egyértelműen tudjuk, hogy honnan származik, milyen történetből.
Ez a szó nem más, mint a „pálfordulás.”
Egyetlen szóban sűríti össze egy embernek a magatartását. Amikor valaki hirtelen megváltoztatja a véleményét, 180 fokos fordulatot tesz, épp az ellenkezőjét mondja és teszi annak, amit korábban mondott és tett.
Ezt a kifejezést mi általában negatív összefüggésben használjuk, de eredetileg pozitív tartalommal bírt, és helyesen értelmezve ma is pozitív tartalmú.
Mert ugyanis itt nem másról, mint Krisztus apostoláról, Pálról van szó.
Pál esetében miben áll ez a pálfordulás? Ha erre a kérdésre megkaptuk a választ, akkor azt is látni fogjuk, hogy igazi pálfordulás nélkül nincs is igazi keresztyén, krisztusi élet.
A mai történetben Pál már második missziói útjára indul, de már évek óta Krisztusnak szentelte az életét. Pálfordulásnak pedig azt az eseményt nevezzük, amikor keresztyénné lesz, amikor találkozik az Üdvözítő Úr Jézussal. Erről az ApCsel 9-ik fejezetében olvashatunk.
Mi is történt ott?
Pál (Saulus), egy Benjámin nemzetségéből származó hithű zsidó volt, a legszigorúbb vallásos irányzat, a farizeusok sorából.
Ő mindig is komolyan vette Isten dolgait.
Kora egyik leghíresebb rabbijánál, Gamálielnél tanulta a törvényt és komolyan bekapcsolódott a jeruzsálemi zsidó vallásos közösség életébe. Ezért is háborodik fel, amikor megtudja, hogy egy Jézus nevű prédikátor újabb vallásos mozgalmat indít el, amely még tovább bomlasztja az amúgy is sok részre szakadt zsidóságot.
Nem elég a római megszállás, nem elég a sokféle vallásos csoportosulás: a farizeusok, akik minden törvényt megtartottak, a szadduceusok, akik tagadták a feltámadást, a zélóták, akik fegyverrel és lázadással akarták siettetni a messiás eljövetelét - s most alakul egy új irányzat, amelyet keresztyénnek hívnak.
Pál nem akart újabb éket a nép fiai közé - ezért lép fel olyan hevesen Jézus követői ellen.
Szerette a népét és hűséges akart lenni Istenhez - ezért őrzi azoknak ruháját, akik megkövezték István vértanút, ezért jár házról-házra, hogy összegyűjtse a Jézus-szekta tagjait, még Damaszkuszba is elmegy elfogatóparanccsal, hogy Jeruzsálembe szállítsa ítéletre a keresztyéneket.
De ezen a damaszkuszi úton történik valami.
Találkozik az Úrral, aki jelenésben beszél vele - akit eddig üldözött, az megáll vele szemtől-szembe.
Ennek hatására Pál felismeri Isten igazi akaratát - úgy tűnik, eddig rosszul ismerte Isten akaratát. Pál egyházüldözőből egyházépítő lesz.
Mi derül ki az előzményekből, az eddig elmondottakból?
Az, hogy a pálfordulás nem a felekezet váltása, nem arról van szó, hogy aki eddig zsidó volt, most keresztyén lesz, aki katolikus volt református lesz, aki jobboldali volt most baloldali lesz, vagy fordítva. Nem.
A pálfordulás eredetileg: felismerése Isten igazi akaratának és a továbbiakban Isten akaratának a követése.
Pál szakít régi életével. Szakít régi tévedéseivel. Szakít mindazokkal a régi barátokkal és támogatókkal, akikkel egy csapatban játszott.
Aki eddig barátja volt, most ellensége lesz.
Aki eddig tisztelte és becsülte, most ócsárolni és becsmérelni fogja.
Pál ezt vállalja, és Krisztus mellett dönt.
A pálfordulás tehát az, amikor készek vagyunk átrendezni az életünket, amikor készek vagyunk a világtól, a világi dolgoktól és meggyőződésektől odafordulni Krisztushoz és Krisztus akaratához.
És tetszik, nem tetszik, de mindnyájan egyszer átestünk, vagy átesünk egy ilyen pálforduláson.
Sőt, erre a pálfordulásra mindegyre szükségünk van, mert a világ lehúz, a világ eltérít, a világ csábít, a világ becsap és manipulál, a világ kísért - és nekünk alkalomról alkalomra fel kell ismernünk életünk helyes célját és irányát.
S ha valahol eltévedtünk, akkor szükség van az újratervezésre - mint amikor a GPS készülék az autóban jelzi a vezetőnek, hogy elfordult az eredeti céltól, de az újratervezés során már nem lehet eltévedni, meg lehet találni a kijelölt célt.
Nem az a képmutatás, amikor rájövünk, hogy a világ útja kárhozatba visz és vissza kell térni, vissza kell fordulni Krisztushoz.
A képmutatás az, amikor keresztyéneknek valljuk magunkat, de minden tekintetben a világot követjük. A képmutatás az, amikor a keresztyén Nyugat keresztyénnek tartja magát, de minden keresztény értéket feláldoz a liberalizmus oltárán.
A pálfordulás tehát Isten akaratának folyamatos keresése és követése.
Ugyanis: Pál apostol eredetileg nem Európába, Filippibe készült. Esze ágában sem volt Európába jönni. Nagy lelkesedéssel, elhatározással csomagol, örömmel a szívében, és azzal a boldog érzéssel, hogy folytatja missziói útját Kis-Ázsiában, délen és keleten.
Viszi a Kis-Ázsiai gyülekezeteknek a Krisztus beszédét. Meglátogatja őket. Erősíteni, bátorítani akarja őket. Levelet ír nekik.
És Isten azt mondja: nem. Mintha így szólna: végy vissza magadból egy kicsit, Pál. Csak ne olyan hevesen és ne olyan szenvedélyesen, mert én, máshova küldelek téged. Emlékszünk, mit mond Jézus? „Amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.”
Nemcsak Péter, de Pál is így megy oda, ahova nem tervezte, ahova nem akart, és életét adta a Krisztus Evangéliumáért. Hogy hova megyünk, mi a sorsunk, mi történik velünk, nem mindig a mi döntésünk, hanem azé, aki felövez: a Krisztusé. Jó nekünk ezt meggondolni, akár egészségesen, akár betegen, akár fiatalon, vagy idősen. De eljön a pillanat, amikor minden emberi döntésünk és tervezésünk semmit nem nyom a latba, mert Krisztus az, aki felövez – felövez, és akaratunk ellenére nem itt, hanem ott, az Ő országában akar nekünk örök életet adni.
Azt olvassuk a megelőző versekben, hogy Pál, útitársával együtt előbb Frígia és Galácia földjén mentek át, aztán Míszia felé mentek és Bitiniába próbáltak eljutni: de Krisztus Lelke nem engedte nekik, hogy hirdessék az Igét Ázsiában. Döbbenetes, hogy az Úr Lelke nem engedte nekik az Ige hirdetését Kis-Ázsiában. Szokatlan ez, de Isten akarata nem tűr halasztást: nem Kis-Ázsia, hanem Európa!
Mindezek után Pál megérti, hogy az álmában megjelenő macedón férfi nem álom volt csupán, hanem Isten üzenetének tolmácsolója - a Lélek nem engedte őket prédikálni Kis-Ázsiában, ezek után értik meg, hogy más az úti cél.
Mi történik itt? Újabb pálfordulás. Pál kénytelen lemondani saját törekvéséről, akaratáról, nagy ívű missziós tervéről, és újratervez, de most már Isten útmutatása szerint.
Ebből a jelenetből fontos dolgot szűrhetünk le a mi mindennapi életünkre nézve: a keresztyén embernek folyamatosan nyitottnak kell lennie Isten felé.
Ha egyszer hitre jutottunk, nem jelenti azt, hogy célnál is vagyunk.
Ha konfirmáltunk, és vasárnapról vasárnapra istentiszteletre járunk, ha naponta imádkozunk, nem jelenti azt, hogy rögtön ismerjük és felismerjük Isten akaratát, tervét velünk.
Rugalmasnak kell lennünk és maradnunk, mert lehet, hogy nem azonnal, hanem csak később, egy idő után értjük meg, hogy más irányba kell haladnia az életünknek. Mert Krisztus az, aki felövez.
Pál esetében egy látomás tisztázza a dolgokat - nem egy jelenés, mint a damaszkuszi úton, nem angyalok, mint a pásztoroknak karácsonykor, az asszonyoknak húsvétkor, vagy a tanítványoknak mennybemenetel napján. Egy macedón férfi…
Mi sem tudhatjuk sohasem, milyen váratlan helyzet, felismerés, beszélgetés, egy ismerős elejtett szava, egy meghallott zeneszám tisztázza számunkra is Isten akaratát. Vagy egy benyomás, egy impulzus, egy megragadott szó, mondat, amely elhangzott az igehirdetésben.
Bármi és bárki lehet Isten eszköze, hogy még a legváratlanabb helyzetekben is megérthessük Isten akaratát.
Mi is volt a célja Istennek azáltal, hogy Pált Kis-Ázsia helyett Európába küldte. A misszió.
Mert Isten mindenkit üdvözíteni akar - minket is és a környezetünkben élő embereket egyaránt.
Pál apostol azért indul Európába, hogy terjessze az evangéliumot.
Ez a misszió. Terjeszteni az evangéliumot.
Mi leggyakrabban misszió alatt azt értjük, hogy a fehér európai ember elmegy Afrikába, és a nádfedeles kunyhók között hirdeti a pogány afrikaiaknak a Krisztus evangéliumát. Nem (csak) ez a misszió. A misszió jóval több és tágabb értelmű.
Minden ide tartozik, aminek következtében valaki Isten közelébe kerül.
Misszió az, amikor másként éljük az életünket, mint a világ, és az meglátszik.
Misszió az, amikor igazunk van, és emberi igazságérzetünk azt követelné, hogy leüvöltsük a másik, vagy a munkatárs fejét, de nem tesszük, mert a krisztusi türelem és visszafogottság, a rosszat jóval való legyőzése nem engedi.
Misszió az, amikor beteg ismerőssel találkozva, a jó szándékú bátorítás mellé még hozzátesszük: gondolni fogunk rá imádság közben is.
Misszió az, ha nem a pláza előtt parkolunk vasárnap délelőtt, hanem a templom előtt.
Misszió az, ha gyermekednek, unokádnak megtanítod a Miatyánkot, ha időről időre beszélsz neki Jézusról.
Hitben és hitre nevelés: misszió.
Sokszor keressük Isten akaratát, és ilyen kis pálfordulásokkal - amikor is lemondunk arról, amit az emberi természet nyersessége és durvasága megkövetelne - mi mégis a krisztusi indulatot választjuk.
Valahogy mindig ezeknek a kis pálfordulásoknak és missziónak van eredménye az életben. Jótékony és építő eredménye.
Pál apostol prédikációjára egy Lídia nevű bíborárus asszony Európa első keresztyénévé válik. Ő is pálforduláson ment át. Elhagyva régi, pogány, önző hitét, Krisztus követőjévé vált. „Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, és szálljatok meg a házamban!” – mondja Lídia az apostoloknak.
Istennek tehát minden városban, minden faluban vannak olyan gyermekei, akiknek meg akarja nyitni a szívét.
Mi eszközök lehetünk arra, hogy Isten üzenetét keresve, az Ő akaratát, mint missziót cselekedve, ezt a szolgálatot elvégezzük. Közel vinni az Igét másokhoz. Másokban is felébreszteni a vágyat egy új életcél beteljesülése, az üdvösség beteljesülése felé. Ámen.